Kilenc mondat: Epicline # 5

Első: “Így kell címlapot csinálni hölgyeim és uraim, fiúk és lányok” (a múltkori kilences kritika első mondatának szó szerinti idézését azzal indokolnánk, hogy felettébb tetszik nekünk ez a mostani címlap is (by Erhardt Domonkos), az épp ugró, repülő és hasraeső busóval, annak üveges tekintetével, a mögötte lágyan uralkodó krémszínű háttérrel, a két barnás csíkkal, és a témához kapcsolódó aha-élménnyel a magazin 7. oldalán.)

Második: A magazin iránti általános, és a jelen szám iránti konkrét lelkesedésünket ilyen felütés után nem is tehetné más teljesebbé, mint egy képregényes életműdíj Spurinak, a gördeszkás csigusznak, aki egynémely, most néven nem nevezendő, de méltán híres filmrendezőhöz hasonlóan jelen alkotás elkészítésének  m i n d e n  fázisában tevékenyen részt vett, sőt karakterként is feltűnik, amely gesztussal egy mélyen önreflexív réteggel gazdagítja az olvasás élményét.

Harmadik: Sokat gondolkoztunk azon, hogy kell-e még egy új sorozat az Epicline-ba, hogy mennyire jó ötlet még egy szálat behozni, amikor például a Fekete hollóról szóló emlékeink egyre csak halványodnak és halványodnak (volt benne valami nő is, ugye?), az eleddig egyetlen számban felvillantott Gorról és annak láncairól nem is beszélve; na de bármikor leemelhetnénk ezeket az igyekezeteink szerinti legjobb állapotban megőrzött magazinokat a polcról, és újraolvashatnánk a kalandokat, nem is értjük igazából, hogy miért nem tesszük (talán mert kölcsön vannak adva?)

Negyedik: Tehát arról gondolkoztunk (na jó, -tam), hogy nem terheli-e túl az Epicline-t még egy sztori – és be kellett látnom, hogy marketinges szempontból jól van időzítve ez a tiszta lap, ez a felettébb szórakoztató új történetfüzér, ez a Vadregény, amely tabula rasaként szolgálhat minden olyan kedves kis és nagy olvasó számára, akik a tescós terjesztéssel csak most, négy teljes számot lekésve tudják csak kézbe venni Magyarország első országos terjesztésű magyar képregénymagazinját.

Ötödik: Ebben a számban nem csak hogy ismét színre lépnek a busók, és ezzel hivatalosan is a magazin legfelkapottabb karaktereivé váltak, hanem végre a csoportidentitásuk is felbomlani látszik, azaz ez a mostani történet végre teret enged egyéni tulajdonságaik kibontakozásának: megkülönböztethetőbbek, árnyaltabbak lettek a figurák, így szeretni is könnyebb őket (Zöld rulez!)

Hatodik: Az új történet, a Vadregény, egyből hosszas bevezetőjével sokkol, amelyet ugyan nem kötelező elolvasni, de mélyen ajánlott, akárcsak az annalisokat a Gyűrűk ura végén, hiszen, mint tudjuk, az ördög a részletekben van: a sok frappáns személy- és helységnévben, meg abban a rengeteg évszámban, amelyekből kiderül, ez a történet egy fiatal, ámde felettébb modern civilizációban játszódik, amely mindössze négyszáz éves, de van benne régiségbolt és (borzalom) iskola.

Hetedik: A Vadregény története nagyon sokfelé ágazhat és bogazhat az első rész alapján, és ez az összetettség, ez a mindenféle zsánerek felvonultatása nekünk nagyon tetszik: van itt nyomozós szál a veteránok titkaival, bűnügyi szál fogsora helyretételére váró aljas ügyvéddel (úúúúgy behúznánk neki), iskolai gegek a jellemfejlődés ígéretévell, és rejtélyes orvoskísérleteket felgöngyölítő C.S.I.-szál is.

Nyolcadik: Amit hiányolunk a Vadregényből, az a háttér: no nem a történelmi, mert azt mindenki szorgalmától függően megismerheti, hanem a figurák mögötti – kevés derül ki abból, hogy nézhet ki ebben a világban például egy régiségbolt: a szereplők többnyire homogén háttér előtt beszélgetnek, mintha légüres térben léteznének – jelen sorok írója több vizuális információt igényel.

Kilencedik: Úgy néz ki, egyelőre, és hangsúlyozottan egyelőre  az Epicline világa egy eléggé férfias, (vagy mondjuk hogy fiús?) világ, amelyben női szereplők még mellékszereplőként sem jutnak szóhoz vagy képhez, és az eddigi legizgalmasabb nőkarakter (a kettőből) Gyurkó mostohaanyja volt a második számban… ezennel szeretnék kampányolni legalább egy-két diáklányért abba a vadregényes iskolába, hogy legyen kiket köpőcsövezni magyarórán.

Szép Eszter