Kihagyott ziccer – Amerika Kapitány: Szép új világ

Az új Amerika Kapitányban ott rejtőzik valahol egy jó film, mert vannak szerethető részei. Épp csak íve nincsen, így az egész olyan, mint a padlón szétszórt karácsonyfadíszek, melyek jól mutatnának a fán, de jelenleg inkább csak beléjük gabalyodik az ember.

Pedig igazából üdítő látni a sokadik kozmikus kaland után egy olyan Marvel-filmet, amely kevésbé elrugaszkodottabb társainál. Ne felejtsük el, a Marvel Moziverzum sokáig Vasember és Amerika Kapitány vállán nyugodott, és szerves részét képezte az, hogy hatna ki világunkra a szuperkatonák és high-tech páncélok jelenléte. A kozmikus vonulat ebben inkább egy érdekes adalék volt, ami a Bosszúállók-filmekben növelte a téteket.

Ehhez képest az elmúlt években mintha erről megfeledkeztek volna, nyakra-főre ontották magukból az elborultabbnál elborultabb közegben játszódó filmeket. Az sem segített, hogy míg régen a Marvel-filmeknek volt egy iránya, addig az elmúlt években kicsit ahogy-esik-úgy-puffan módon kaptunk egy sereg alkotást. Régen évente átlag két filmet kaptunk, amiben az egyik előre lökte a mindenen átívelő történetfonalat, a másik meg kicsit szélesebbre tárta az univerzumot. A tél katonája – Ultron kora – Polgárháború vonulat bemutatta, milyen törésvonalak mentén forgácsolódhat szét a csapat, miközben megismerhettük a Galaxis Őrzőit, a Hangyát és Dr. Strange-et. Később az utolsó két Bosszúállók filmnél ez eszkalálódott, és bemutatásra került Pókember, Fekete Párduc és Marvel Kapitány is, csakhogy jobban ismerjük őket, és a csihipuhik tétje is nagyobb legyen.

Ám semmi nem indokolta, hogy továbbra is évi három filmet kapjunk, ha egyszer nincs egy irány. Jó, persze, a franchise fejős tehén-mivoltát leszámítva. Csakhogy ezutóbbival van egy kis gond: a Marvel-filmek kicsit tévésorozatok mintájára működnek, ahol nem csak az adott részt ítéljük meg, de az egész évadot – vagy, ha úgy tetszik, fázist – is egyben. Ahol a korábbi filmeknek sokkal nagyobb hozadéka van, mint egy átlag filmsorozatnál, és néhány gyengébb rész még belefér. De ha a nézők azt érzik, hogy kifogyott a szufla, akkor nehezebb is lesz újra megszerezni a lelkesedésüket.

Mindezt azért is mondom, mert az új Amerika Kapitány egyszerre akarja felvenni a szálakat a Thanosszal vívott háború és az Örökkévalókban történtek után, miközben előre is mutat. Csak hát az előbbi óta eltelt hat év, a másik óta pedig bő három, és ki tudja, hány rész, a korábbi feszességnek nyoma sincs. Így ez a film úgy jár, mint a második Vasember, aminek a saját története árán kellett megtartania Marvel Univerzumot a hátán, miután A hihetetlen Hulk elhasalt. Apropó, ez a film legalább annyira annak a folytatása, mint a korábbi Amerika Kapitány-epizódoké – épp csak eltelt azóta tizenhét év.

Pedig ahogy mondtam, vannak a Szép új világnak érdemei, és ezek egyike a színészvezetés. Anthony Mackie karizmatikus főszereplő, zökkenőmentesen átveszi a stafétát Chris Evanstől úgy, hogy az új szerepben is megőrzi saját hangját. Carl Lumbly – aki a konkurens DC rajzfilm-adaptációiban Marsbéli Fejvadász hangját adta – szerethetően sebezhető-mackós figura. Danny Ramirez kedvelhető zöldfülű szárnysegédnek, még ha ő a sokadik a sorban, aki úgy viszonyul ehhez a szakmához, mintha fellépő lenne egy fesztiválon, nem pedig életmentő és katona. Giancarlo Esposito nem sok lapot kap zsoldosként, de azt álmából felverve is képes eljátszani. Harrison Ford itt-ott megfáradt, de a kulcsjelenetekben elhisszük, hogy az az őrlődő figura, aminek a forgatókönyv mutatni akarja. Itt jegyezném meg, hogy a Marvel Moziverzum harmincöt film után most először próbálja meg árnyalni a korábban William Hurt által alakított karaktert, akinek a szerepe kimerült annyiban, hogy kitartóan seggfej.

Míg azonban a karakterekkel törődünk, a történetvezetés a fentiek miatt jobbra-balra csapong, akkor is, ha azért igyekszik egy kicsit érettebb és intelligensebb lenni rengeteg közelmúltbeli társánál. És ez azért is baj, mert például anno A tél katonája egy feszes, lendületes film volt, ahol minden egyes jelenet a korábbira épült, végig a székbe szögezett minket. Poénkodhatunk, hogy a Marvel-filmek mindig az őket követő részek előzetesei, csakhogy a sikerük éppen abban rejlett, hogy önmagukban szórakoztató alkotások voltak, amik szépen passzolják tovább a feldobott labdákat a következőnek.

Ennek az árát bizony az akciójelenetek is megfizetik. Így a film eleji összecsapás nem több kötelező körnél, és ez igaz még néhány harcra. Két ellenpéldát tudnék mondani, az egyik a lövöldözés a Fehér Házban, a másik Vörös Hulk és Amerika Kapitány összecsapása. Egyikben sincs semmi egetrengető, épp csak van egy lendületük, ami a többiből hiányzik, és sajnos ez igaz a légi csatára is, ami meglehetősen feledhető lett, holott Sam Wilson saját filmjében az igenis legyen emlékezetes.

Ebben persze az sem segít, hogy itt-ott a jelmeze nagyon játékszerű akar lenni. Tudom, sok minden a Vasember-filmek hozadéka, de itt a nanotechnológiával eltűnő álarc és a közvetlen parancsokra működő drónról az ember nem tud nem arra gondolni, hogy ezzel hány terméket – játékfigurát, sisakot, satöbbi – próbálnak eladni. Igen, egy szuperhősfilmről beszélünk, de ez akkor se menjen a feszültség rovására, márpedig nehezen érezzük át a kémthriller hangulatot, ha hősünk úgy kommunikál drónjával, mint Luke Skywalker R2-D2-val. Ez még Vasember és Jarvis között meg volt ágyazva, itt azonban a megszokás miatt már csak lóg a levegőben.

Akad még pár apróság – például az ügyeletes gonosz modus operandiját már legalább öt korábbi Marvel-filmben láthattuk –, de igazából nem akarom szapulni az új Amerika Kapitányt, mert a karaktereit megkedvelteti velünk, és kíváncsiak vagyunk a sorsukra. Én már annak örülök, hogy nem egy olyan filmet kapunk, ahol Thor behugyozik a saját viccein. Ugyanakkor meg hadd ne ezekhez hasonlítsuk már, hanem azokhoz a részekhez, amelyek lebilincseltek minket.

Mert ugyan szépen elmegy az a két óra, de az ugyanígy elmenne, ha túráznánk, olvasnánk, barátokkal lógnánk, hímeznénk vagy kíntornáznánk (bár azt mintha a szomszéd utálná). Egy mozifilm ne adja kevesebbre, minthogy kössön le minket minden egyes percében, üres járatok nélkül, ha már egyre drágább jegyárat fizetünk érte.

Az új Amerika Kapitány messze nem a legrosszabb Marvel-film az eltelt öt esztendőben, épp csak ez édeskevés lesz, ha vissza akarják szerezni a sorozat korábbi megítélését. Ami nem több és nem kevesebb, minthogy szórakoztató kasszasikereket tegyünk le az asztalra.

Elvégre mégis csak a lelkesedés visz el minket a kasszához, nem pedig a megszokás. Az éppen az előbbi halála.

Pusztai Dániel