Megint összeolvastunk mindenféle tücsk… izé, kecskét, madarat?!? Újra itt az eklektikus, kötetlen villámajánlók rovata!
Birdking vol. 1.
Ez a történet egy igazán klasszikus felütéssel indul, egy árva tanítvánnyal és egy titokzatos öreg mesterrel. Bianca kovácsinas az északi birodalom leghíresebb fegyverkovácsnál, Thonir mesternél. Ők gyártják Aghul seregének a fegyvereket, amikkel megvédik a déli hódítóktól a királyságot. Emellett az öreg a mágikus fegyverek szakértője is, és egyedül ők képesek a nagyhatalmú élőhalott bajnokoknak és lidérceknek a felszerelését megjavítani. Miután az öregnek megárt egy hátbakapott mérgezett penge Bianca útnak indul. Nem a bosszúállás hajtja, csak el akar jutni délre. Útitársa is akad az életre kelt óriási lidérc, a Birdking személyében, akivel valami titokzatos kapcsolat köti össze. Egyáltalán nem formabontó a történet eddig, csak egy kellemes fantasy, sötét tónusokkal. A világ érdekes, ahogy az is, hogy itt nem a jó oldalról indul a sztori, csak egy jó emberrel. CROM enyhe mignolista stilizációval vegyíti az adultswimes 2d-s bábanimációt, ha tetszik az ilyesmi, jó eséllyel ezt is szeretni fogod. Tipikus kezdőkötet, aprócska morzsája a kibontakozni készülő sztorinak, de remek kikapcsolódást nyújt arra a kis időre, amig kitart. (Dark Horse, 2022)
kóbor
Proof: Goatsucker
Szerintem gyerekkorunkban sokan imádtuk a kriptideket, és távolról sem az akkor népszerű X-akták miatt, egyszerűen jó volt abban hinni, hogy a világ tele felfedezésre váró jószágokkal, mint Nessie, a Molyember vagy a Kongamato. Emellett volt bennük valami misztikum, ami miatt hosszú estig faltuk John Keel írásait. Alex Grecian és Riley Rossmo képregénye tökéletesen hozza vissza ezt a hangulatot, miközben a Men in Black és, még inkább, a Hellboy mintájára egy olyan titkos szervezetet mutat be, ami a színfalak mögött működik. Ennek egyik ügynöke, John „Proof” Prufrock történetesen egy nagylábú, aki hamarosan egy zöldfülű társat kap maga mellé Ginger Brown személyében az emberek világából, akinek egy alkalommal egy gólem mentette meg az életét. A Proof szépen, értően, kellemesen építkezik a „titkos világ őrzői” alzsáner elemeiből, és olykor el is mer rugaszkodni tőlük, mint amilyen a helyi Chupacabra is. Messze nem ez az első kriptides képregény – hiszen elég csak a pár évvel korábban megjelenő Perhapanautsra gondolnunk –, de annak, aki szeretett olvasni a doveri démonról vagy a Hopkinsville-i esetről, Hellboy kalandjairól és kedvelte a Vertigo kiadó álomszerű rajzait, mindenképpen érdemes próbát tennie. (Image Comics, 2008)
Pusztai Dániel
Kings of Nowhere vol. 1.
Soroush Barazesh (más néven Koteri.Ink) kanadai illusztrátor és concept artist első képregénye érdekes egyvelege kriminek, drámának és klasszikus felnövéstörténetnek. Bili egy magányos, tízéves kissrác, akit a nagyobbak rendszerint jól elvernek szórakozásból. Az egyik ilyen verés alatt aztán elpattan benne valami, és átváltozik egy antropomorf csimpánzzá. Bili egy chimera, egy állat-ember hibrid, ami ebben a világban teljesen normális, bár sokan megvetik őket. Ezek közé tartozik az apja is, aki mellesleg a Lo Divino kartell nagykutyája. A csendes megvetésen és utálaton alapuló kapcsolatuk végül teljesen elfajul, és Bili egykettőre az utcán találja magát, bosszútól fortyogva. Hamed, egy idősebb chimera felkarolja, és nekiáll rendes utcagyereket és fiatalkorú bűnözőt faragni Biliből, kicsit olyan Istenek Városa érzetet adva a sztorinak. Ami sajnos túl gyorsan elfogy, villámgyorsan elfogy ez a nyolcvanpár oldal. A képi világa mint egy egész estés realisztikus rajzfilmé, könnyed a szemnek, remekül áll a stílusának a sok világos szín. Talán emiatt is hatnak olyan elemien az erőszakos jelenetek, a nyers és rideg tettek ebben a kedves, meleg színekkel ábrázolt világban. Olvassatok bele jól. (Dark Horse, 2022)
kóbor
Superman ’78
A DC előszeretettel nyúl vissza korábbi adaptációk világához, hangulatához, és ülteti azokat vissza a képregények lapjaira. Ilyen volt a Batman ’66, a nemrég megjelent Batman ’89, valamint a Richard Donner által vászonra álmodott univerzumban játszódó Superman ’78 is. Akárhogy is nézzük, az a film mérföldkőnek számít a képregényadaptációk zsánerében, ami megalapozta a műfaj megannyi toposzát, emellett van valami szeretetreméltó a kicsit naiv, kicsit optimista világképében. A Superman ’78 ezt a szellemiséget igyekszik megidézni, és ez sokszor sikerül is, igaz, az eredmény inkább szeretetreméltó, mint átütő. Robert Vendetti története elsősorban mégis csak egy sokadik első összecsapás Superman és Brainiac között, és a kapcsolódási pontokat a filmekkel leginkább Wilfredo Torres rajzai és a karakterek manírjai, így Lex Luthor Hackmanesen túltolt egója jelenti. Mint képregény, kifejezetten jópofa és szerethető, azonban olykor nem csak azt szeretnénk elhinni, hogy egy ember repül, hanem hogy ezt akár láthattuk volna moziban valódi folytatásként. Ez kevésbé működik, ahhoz kicsit túl sok a látványorgia, kevés a csendes jelenet, és olyan karakterek kerülnek előtérbe, akiknek a gázsiját nem bírta volna el egy tényleges produkció. De persze, lehet, hogy én vagyok egy kicsit szigorú, mert egyébként akkor is egy kellemes olvasmány, ha a filmbeli Supermannek sosem volt szüksége, hogy ennyire direktben szembesüljön a hagyatékával. Ugyanakkor így is sokkal jobb élményt nyújt, mint rengeteg későbbi adaptáció. (DC Comics, 2021)
Pusztai Dániel
Orphan and the Five Beasts vol. 1.
Ez a történet is azzal az igazán klasszikus felütéssel indul, tudjátok, az árva tanítvánnyal és a titokzatos öreg mesterrel. Egyszer egy gonosz hadúr tört be a völgybe, fosztogatott, gyújtogatott, és szolgasorsba taszította az embereket. Öt bátor falusi elment a mesterhez, hogy megtanítsa őket a kung-fu művészetére. Az öt tanuló végül az iskola egy-egy aspektusát tökélyre fejlesztette, és közös erővel elűzték a gonoszt. De egyikük sem tért vissza, hogy befejezzék a tanulmányaikat, az erejük megrontotta őket, felosztották a völgyet maguk között, és ugyanúgy sanyargatták az embereket, mint aki ellen összefogtak. A haldokló mester elküldi az árva Mo-t, aki elsajátította a tanításait, hogy szabadítsa fel a vidéket az öt bestia uralma alól. A kung-fu filmek szerelmesei most biztosan azt mondják, hogy „de hiszen ez majdnem a Five Deadly Venoms” (magyarul Mérges Shaolinok), és részben igazuk is van. De James Stokoe inkább csak tisztelettel inspirálódott, és elvegyítette a saját, teljesen őrült, absztrakt, groteszk és humoros horror elemeivel. A megrontott tanítványok cronenbergi testhorror szinten torzultak el, mindenki iszonyat fájdalmasan és szörnyen véresen múlik ki, de Stokoe annyira túltolja, hogy az már egyszerre tökös és vicces is. A szempukkasztóan ordas nagy belezések közben a karakterek önálló személyiséggel, hanggal, humorral rendelkeznek. Ez egy csodásan megkomponált eszeveszett baromság. Sok jó képregényt olvastam idén, de ez az egyik kedvencem. (Dark Horse, 2022)
kóbor
Arrowsmith: So Smart In Their Fine Uniforms
Idén áprilisban jelent meg keménykötetes formátumban Kurt Busiek és a nemrég elhunyt Carlos Pacheco fantasy eposzának első része. Történetünkben javában dúl az I. Világháború, azzal a csöppet sem elhanyagolható különbséggel, hogy az itteni világégést varázslatokkal és szörnyetegekkel vívják. Ezen a világon igazak a mítoszok és mesék, a bűbájok az élet szerves részéhez tartoznak, a törpék, trollok, ogrék pedig, ha nem is zökkenőmentesen, de viszonylag békésen együttélnek az emberekkel. E világ gyermeke Fletcher Arrowsmith is, aki, mint minden idealista fiatal, szeretne küzdeni egy jó ügyért, miközben nem mellesleg hírnevet és elismerést szerez. Ahogy lenni szokott, a kalandok mellett keserű leckékben is bőven kijut neki. A fantasyvel keresztezett világháborús közeg nem újkeletű, már Poul Andersonnál is találkozhattunk vele, ahogy nagyjából hasonló érában játszódnak a Pattantyúsok történetei is, Busiek és Pacheco azonban egy ízig-vérig friss és lebilincselő képregényt tesz le az asztalra, ahol a legutolsó szereplő is élő, lélegző személy, a főhős kedvesétől, Grace-től a kadétokon át Rockyval a trollal bezáróan. Sokszor kemény, de nem cinikusan brutális, reménykedő, de nem naiv, és minden egyes lapján megtaláljuk azt a varázslatot, amiért a műfajt megszerettük. (Wildstorm, 2004; Image, 2022)
Pusztai Dániel
Black Paradox
Kozmikus, egzisztenciális és testhorror, ötvözve misztikummal és tudománnyal. Junji Ito könnyed természetességgel mossa össze ezeket, hogy azzal a jól ismert bőr alá bekúszó, szemed mögött viszketős, melankolikusan nyugtalanító hangulatával zökkentsen ki a mindennapi létezés komfortjából. A címadó Black Paradox egy honlap, kvázi egy közösségi oldal olyanoknak, akik végezni akarnak magukkal. A négy főszereplőnk is ott beszélik meg, hogy találkoznak és együtt elkövetik a tökéletes öngyilkosságot. Az, hogy ez nem jön össze csak az első a sok különös fordulatból, ami a megdöbbentő, és egyben megszokott hamisítatlan Ito-féle nyomasztó végkifejlethez vezet. Ezen most nem kell sokat töprengeni, az áthallás egyértelmű, az üzenet kristálytiszta, és ha lehet, még relevánsabb, mint 2009-ben, az eredeti megjelenésekor volt. Aztán megpróbálhatunk nem letargiába esni, hogy az ilyen üzenetekre milyen régóta süketek és vakok vagyunk egyetemesen, emberiségként. Nem fog menni. (Viz, 2022)
kóbor