Képeslapok a Plútóról – 11.

Elérkezett az idei utolsó interplanetáris postabontás ideje is. Egész takaros kis paksaméta gyúlt össze a télkezdő olvasmányokból, reméljük találtok köztük pár utókarácsonyi ajándékötletet, vagy egy jó évindítót 22-re.

The Star Wars

Erő hozott abban a Star Wars univerzumban, amely George Lucas eredeti forgatókönyvéből íródott! Ahol a fénykardforgatás nem csak az erőhasználók kiváltsága, hanem mindenkié. Ahol Luke Skywalker meglett veterán, ahol Annikin Starkiller, Darth Vader és a Sith Lovag három teljesen különböző karakter. Ahol a csillagrombolók kecses vadászgépek hatalmas monstrumok helyett, ahol Han Solo egy űrlény, R2 pedig emberi nyelven fejezi ki a gondolatait pittyegés helyett.

Jópofa látni, milyen lett volna eredetileg a Star Wars, ha annak az univerzumnak a kidolgozásában nem vállalt volna aktív szerepet egy sereg ember, köztünk Lucas akkori felesége, Marcia Lucas is. Valahol már előrevetíti az előzmények gyengeségeit, mert akkora információdömping hull az olvasóra, amit csak akkor tud befogadni, ha már ismeri az eredeti karaktereket, és ami kétségtelenül elriasztotta volna az újoncokat a háború politikai és kereskedelmi oldalának kicsit felszínes körüljárásával. A történetvezetés sokszor még kiforratlan, és Lucas szemmel láthatóan már akkor úgy erőltetett be gyerekkaraktereket, hogy nem igazán tudott mit kezdeni velük (gondolok itt Leia kisöccseire, Biggsre és a szerencsétlenül elkeresztelt Windyre). Mégis, valahol jó olvasni egy szívből jövő sci-fi agymenést, ami gyermeki lelkesedéssel veti bele magát a történetbe, ahelyett, hogy görcsösen próbálna megfelelni a célközönség elvárásainak. J. W. Rinzler, Mike Mayhew és Rain Beredo pedig elkalauzol minket egy soha nem volt galaxisba, ami után kicsit más szemmel tekintünk arra az univerzumra, amit filmvásznon megismertünk. (Dark Horse, 2013)
Pusztai Dániel

Radiant Black vol.1.

Nagyon bírom a szerzői képregényeket és a szuperhősképregényeket is, de a szerzői szuperhősképregényekkel kapcsolatban már felemásak az érzéseim. Leginkább azért, mert ezek általában kimerülnek a kínosan agyonhasznált dekonstrukciós jólmegmondásokban és az agyoncsavargatott metanarratívákban. Még ez sem jelente feltétlenül gondot, ha ez a kényszerű dekonstrukció aztán valahova vezetne, de az üzenet javarészt már csak az ezerszer elsütött „beszólok a zsánernek”.

Na, a Radiant Black tökre nem ilyen. Sőt, egészen szemtelenül szórakoztató. Az első pár füzet után gyakran olvastam olyan kijelentéseket, hogy ez lesz az új Invincible. Nos, az első kötet után még kicsit elhamarkodottnak érzem a kijelentést, ugyanakkor minden adott ahhoz, hogy valóban így legyen. A karakterekkel könnyedén szimpatizálhatunk, hála a jó öreg hétköznapi problémáiknak. A szupererős dolgoknál Higgins bátran merít előző munkáiból, főleg a Power Rangersből vagy az Ultramanből, de pont annyi eredetiséget kever hozzá, hogy egyáltalán nem érződik nyúlásnak. A sztori kezdetén megismerjük Nathant, aki hivatása szerint író, de éppen nem halad semennyire a regényével. Tehát egyértelmű, hogy megeszik az adósságai, ezért végül kénytelen hazaköltözni a szüleihez a nagyvárosból, és kétnaponta magántaxizik. Egyik este aztán a legjobb haverjával találnak egy idegen tárgyat, amit persze azonnal megtapogat, mire az fuzionál vele. Azonban a bigyó nem csak szuperképességekkel ruházza fel, hanem összeköti valami idegen tudattal is, ami mindenféle veszélyről karattyol valami idegen nyelven. Tényleg idegen nyelven, szóval a kötet végében található kódtáblával fejtegetheti a dumát, aki görbül az ilyesmire. Én mondjuk nagyon. Nathan megpróbál rájönni, mi is történik vele, szerencsére van más is, aki így járt, csak ő pirosban van és bankrablással foglalkozik. A sztori innentől egy ismerős íven fut, egészen A CSAVARig, ami tényleg meglepő és elég merésznek is tűnik. Marcelo Costa képi világa simán megfelel a feladatra, szépen szállítja a történetet. Különösebben nem kiemelkedő, helyenként nagyon megúszós, bár az arcok és a mimika elég szépen sikerült, és az akciók is kellően látványosak.

A Radiant Black egy roppant őszinte, egyszerűen szórakoztató, friss szuperhősös löket, amit a műfaj kedvelőinek szerezhet kellemes pillanatokat. Nagyon jópofa univerzum van kibontakozóban, érdemes már most, az elején csatlakozni. (Image, 2021)
kóbor

Slam Dunk

Inoue Takehiko mangaka nevével egészen biztosan a Vagabond kapcsán találkoztam először. A Muszasi életét bemutató képregény végtelenül profi és komoly munka volt, egy (vélhetően) profi és komoly mangakától, ezért elképzelni sem tudtam, milyen lehet az a sorozata, ami elhozta neki az ismertséget – a Slam Dunk ugyanis minden adatbázisban sport/comedy mangaként szerepel, és első ránézésre teljesen más közönségnek szól, mint a Vagabond. Milyen lehet egy általa készített vérbeli sónen manga, ami az egyik legsikeresebb magazinban futott, olyan címekkel konkurált, mint a Dragon Ball vagy a Yū Yū Hakusho, és hatalmas rajongás övezi a mai napig mind a képregényt, mind a belőle készült rajzfilmváltozatot? Mint kiderült, Inoue Takehiko ebben is zseniális!

A Slam Dunk főszereplője a kissé ütődött, kezelhetetlen és természetesen semmilyen kosárlabdás előképzettséggel nem rendelkező Sakuragi, aki a Shōhoku iskola csapatába bekerülve, magabiztosságtól dülledő mellkassal igyekszik a világ (vagy Japán, vagy legalábbis közvetlen környezete) tudtára adni: ő a legnagyobb játékos, aki valaha pályára lépett. Társaival egymás után játsszák a meccseket, a cél pedig nem is lehetne más, mint az országos bajnokság megnyerése!

Inoue nagy kosárlabda-rajongó, és lelkesedésével képes azokat is magával ragadni, akit amúgy hidegen hagy ez a sport. Pedig történetvezetésben nem feltétlenül követi a kitaposott ösvényt. Szinte kizárólag a meccsekre koncentrál, azokon keresztül mutatja be a szereplőket, és ha szükség is van olykor egy-egy flashbackre, azok száma a sorozat hosszához viszonyítva elenyésző. Még a sztori elején belengetett szerelmi szál is gyorsan háttérbe szorul, és egyáltalán: alig látjuk a karaktereket „civilben”, pályán kívül – csak a sport van, a meccsek, a küzdés, hőseinket semmi más nem érdekli.

Humoros, akciódús, és bármennyire is repetitív (31 kötet, mégis csak néhány mérkőzésről van szó), egy pillanatra sem unalmas. Plusz: érdemes összevetni, mennyit fejlődtek a rajzok az első kötethez képest, az utolsó fejezetek ugyanis egyértelművé teszik, hogy az alkotó művészileg beért. Néhány év múlva pedig jött a Vagabond! (Shueisha, 1990-1996)
Farkas Dávid

BRZRKR vol.1.

Keanu Reeves képregényt ír, és mindenki eldobja az agyát. A BRZRKR-jelenség felrobbantotta a Kickstartert, majdnem másfél millió dollárt gyűjtött vele a BOOM kiadó több, mint 14 ezer támogatótól. A sima és exkluzív tpktől kezdve a gyűjtői és méggyűjtőibb kiadásokon át a minden és belerajzolunk kettőfélért lépcsőkkel elő lehetett rendelni a komplett, három kötetes sorozatot, még a klasszikus terjesztésben megjelenő füzetes és alap gyűjteményes megjelenések előtt. A sztori főhőse B, akit természetesen Keanu „alakít”, egy halhatatlan szuperharcos gyilkológép, aki nyolcvanezer évnyi létezés után szívesen lenne végre halandó. Üzletet köt hát a katonasággal, akik szabadon kísérletezhetnek rajta és néha elviszik egy-két neccesebb bevetésre, cserébe megpróbálják megfejteni a halhatatlanságának titkát. B képességeiről sokat nem tudunk meg, csak hogy halhatatlan, de nem sérthetetlen, illetve, hogy remekül harcol, csak sajnos közben elkapja a harci őrjöngés, és a szövetségeseit is hazavágja, ha ilyenkor az útjába kerülnek. Alapszitunak kellemes a dolog, és a társíró Matt Kindt neve még garancia is lehetne arra, hogy valami igazáén remek cucc kerekedik ki a dologból. Nos, azt nem tudjuk, hogy ki mennyit is írt ehhez a történethez, bár Keanu egy interjúban elmondta, hogy meglepte, ahogy Ron Garney belerajzolta a szomorú Keanu mémet az első füzetbe, de az első kötet nem jut tovább a felvezetésen. Sőt, annyira nem történik semmi ebben az első harmadban, hogy ha a folytatások is ilyen tempóval haladnak, akkor nagyjából az egész sztorit le lehetett volna zavarni négy-hat füzetben a tizenkettő helyett. Sok visszaemlékezés mellett kapunk két nyúlfarknyi bepillantást egy-egy jelenben játszódó bevetésbe és pár mondatnyi intrikát. Viszont Ron Garney remek formában van, és az a pár oldalnyi rettenetesen véres akció a kötet csúcsa. Minden egyes elpukkanó szemgolyónál érezni, hogy legalább ő remekül szórakozott. Összességében viszont sajnos rettenetesen unalmas a BRZRKR kezdő kötete, Keanu ide vagy oda. (BOOM! 2021)
kóbor

Batman: The Joker War

Van valami elegáns abban, hogy James Tynion még a kötet elején Joker szájába adja, hogy az emberek előszeretettel vesznek elő régi történeteket, csakhogy új rétegeket fedezzenek fel bennük. Hiszen a Bűn Bohóchercege is ezerszer összecsapott már a Köpenyes Igazságosztóval, lehet egyáltalán újat mutatni még ebben a témában? Úgy tűnik, lehet, Joker soha nem került közelebb ahhoz, hogy bebizonyítsa, ő Gotham városának igazi hangja, és Batman benne az abszurd anomália. Immár tudja, kit rejt a csuklya, és odaüt, ahová a legjobban fáj, miközben ehhez megvan minden erőforrása, valamint a fél város is az ő oldalán áll. A szokásos macska-egér játék helyett ráborítja a Denevéremberre az asztalt, és emlékeztet minket is, olvasókat, hogy milyen sokat ér egy jó gonosztevő, aki nemcsak bokszzsáknak van, de képes rávilágítani az emberiség sötét oldalára.

Ez az, ami időtállóvá teszi kettejük harcát, és aminek segítségével Joker és Batman rég túllépett a saját kontinuitásán, ikonok lettek, akik modern Ahrimanként és Ahura Mazdaként folyton összemérik erejüket. Persze emellett működnek az olyan elemek, mint Harley és Punchline (Csattanó?) szembeállítása, vagy a Joker pribékjeit a csatornában ritkító Bohócgyilkos, de ezek is csak azt emelik ki, hogy Gotham az ellentétek városa, ami lehet gyönyörű utópia és életre kelt lidércnyomás egyaránt. Ebben pedig Tynion segítségére vannak Jorge Jimenez egyszerre letisztult és mégis nyers rajzai, valamint Tomeu Morey gazdag színvilága, amelyben megfér földalatti kert szépsége a lángokban álló város pokoli árnyalatai mellett. De a kötet legnagyobb erénye mégis az, hogy csöppet sem érdekli az, miként illeszkedik a kánonba, ehelyett azt nézi, mit adhat hozzá régismert karakterekhez. A The Joker War egy sodró lendületű történet, mely önmagában is megállja a helyét, akár most először találkozunk ezekkel a szereplőkkel, akár ezredjére. (DC, 2021)
Pusztai Dániel

Rain Like Hammers

Legfőbb ideje volt, hogy Brandon Graham végre visszatérjen a száműzetésből. Ugyan soha nem futószalagon gyártotta a képregényeket, ez még hozzá képest is szokatlanul hosszú, csendes időszak volt. Persze, ennek megvan az oka: pár éve elragadta egy boszorkányüldözés, ami a női szereplőinek kritikájából fajult el. Úgy tűnik, ez most már a normális utálkozás mértékéig csökkent, úgyhogy az Image összegyűjtötte minden bátorságát, és elő mert állni egy új Brandon Graham minivel.

Mint mindig, most is igazi élmény Graham agyszüleményét olvasni. Ha már volt hozzá szerencsétek, akkor biztos ismerős lesz az a „lövésem sincs mit olvasok” -érzés. Hogy mi ez az egész. Hogy mikor járunk pontosan a hol is. Hogy ezek itt kicsodák, micsodák, és mit beszélnek összevissza. Nem fárasztja magát és az olvasóit sem azzal, hogy hosszasan bevezessen téged az világba. Nincsen előszó, egy rövid kis összefoglalóval, ami felkészít arra, hogy mi vár rád. Miközben a barátságos krumplifejű szereplőt követjük, előbb tudjuk meg, hogy melyik a kedvenc proteinkockája abból az automatából a negyvenharmadikon, mint bármi mást ebből a világból. Igazán felszabadító érzés. Miközben halad a történet, olvasás közben felépítjük a világot abból, amit látunk, az elejtett megjegyzésekből, a beszélgetésekben elhangzó kis információmorzsákból. A kötet közepére érve már szinte a társadalmi berendezkedést is átlátjuk. Persze elég nagy az esély arra, hogy nem pont úgy, mint ahogy Graham elképzelte, de ez nem is számít, hagyja, hogy szabadon garázdálkodjon a fantáziánk. Persze van sztori is, annak meg van vezérszála is: egy bűnöző egy lakáj tenyésztestben igyekszik bejutni egy város felsőbb szintjére, hogy megmentsen onnan egy lányt a halhatatlanság dögunalmától.

A képi világ is csodálatosan elborult. Egész hosszasan lehet mazsolázgatni az oldalakon, garmadájával láthatunk megannyi meghökkentő és fura akármit és izémicsodát. Az első olvasáskor még nagyjából a felét sem látjuk a dolgoknak, de ha van valami, amit többszöri olvasásra találtak ki, akkor az ez. Amit könnyebb értelmezni, az a már szinte csendes eleganciával be-behajított elképesztő panelezés és ötletes, szokatlan perspektívák. Ez nem az, ami könnyedén átfolyik az olvasón, minden egyes pillanatért meg kell dolgozni, és ettől igazán élvezetes az egész. A nyelvezet is idomul a történethez és a képi világhoz: javarészt sima angol, kevés spanyollal, humbug tudományos maszlaggal és mesterséges újangollal megfűszerezve.

A Rain Like Hammers nem egy könnyen szerethető, könnyed darab, és egyáltalán nem is biztos, hogy mindenki szerint pozitívum, ami mondjuk nekem az volt benne. Mintha egy ilyen nevezett eső simogatná az agyadat olvasás közben, de közben élvezed is, mert málna illatú polipchips íze van. Igazán különleges élmény. (Image, 2021)
kóbor

King in Black

Tessék, így kell egy nagy eseményt írni, ami egyszerre epikus, és mégis személyes. Személyes, mert mégis csak Eddie Brock körül forog, aki mögött viszont az egész Marvel Univerzum felsorakozott. Mondják, hogy a képregények világában a változás illúzió, de az eltelt évek során Eddie szép fejlődésen ment keresztül megszállott pszichopatából meggyötört hőssé, amin az sem kisebbít, hogy ebben nem kevés szerepe volt az olvasók szimpátiájának. Ráadásul rajta kívül az összes többi hős is karakterének megfelelően cselekszik, a felelősségteljes és összeszedett Sue Stormtól kezdve a problémát a tudomány oldaláról kezelő Tony Starkon és Reed Richardson át egészen a hatalmasszívű Peter Parkerig, aki megtehetné, hogy a régi sérelmekért cserben hagyja Brockékat, ehelyett éppen ő ad menedéket nekik. Úgy viselkednek mind, ahogy az elvárható a Marvel legnagyobb hőseitől, ez pedig üdítően hat az utóbbi évekre – sőt, évtizedekre – jellemző torzsalkodások után, amire egyébként a képregényben is utal az egyik kispadon hagyott szupergonosz (és tessék, az egyébként jópofa és nyári strandolvasmányként tökéletesen működő Heroes Rebornban is Coulson elnök a rosszfiú).

Nem mintha Knull egy olyan árnyalt és összetett gonosz lenne, de a Sötétség és a Semmi Isteneként nincs is szüksége rá. Kicsit olyan, mintha valaki a Heavy Metal magazinok képregényeinek egyik karakterét szabadította volna rá a Marvel Univerzumra, aki egyszerre hajaz Elricre és egy kozmikus horror földöntúli förtelmére. Éppen ez a stílusbeli játék az, ami új színt – igaz, többnyire vöröset és feketét – visz az egyébként sokat látott idegen invázióba. Donny Cates most nagyjából az a friss vér a Marvel kiadó történetében, mint tíz éve Jonathan Hickman, vagy húsz éve Morrison, Millar és Bendis volt, Ryan Stegman és Iban Coello pedig egy szélesvásznú mozifilmet idéznek részletgazdag és mégis energikus rajzaikkal. (Marvel, 2021)
Pusztai Dániel

The Rise of Ultraman

Soha nem gondoltam volna, hogy a Marvel saját Ultraman sorozatot fog kiadni, azt meg aztán végképp nem, hogy ilyen remekül sikerül majd. Első körben köszönhető annak, hogy Kyle Higgins nem tolta át az amerikanizálón az Ultramant. Ugyan átültette napjainkba, de a szereplők, a helyszínek, az alap konfliktus mind ismerős lesz a rajongóknak. Inkább csak egy kis ráncfelvarrásról van szó, mintsem egy kemény rebootról. Higgins nagyon kevés helyen nyúl bele az eredeti sztoriba, érezhetően tisztelettel és rajongással dolgozza meg az alapanyagot. Az alapsztori gyakorlatilag ugyanaz, mint ötven éve: egy tudományos katonai szervezet, a USP védelmezi a Földet a kaijuktól teljes titokban. Egy fejlett civilizáció, az Ultrák technológiáját használják, amihez egy baleset során jutottak hozzá még a hatvanas években. Amikor egy újabb idegen űrhajó közelíti meg a bolygót, kilövik egy szuperágyúval, és a USP ügynökökkel együtt a helyszínre érkező Shin Hayata és a fedélzeten utazó sérült Ultra összeolvadnak. Miközben mindenféle kaijukat hajkurásznak, hőseink egyre több titokra bukkannak, így a történet igazából sokkal összetettebb és érdekesebb, minthogy az óriáshős üti a gigaszörnyet.

Francesco Manna a rajzaival kicsit a mangákat mímeli, de ötvözi egy kis Don Bluthos esztétikával, az eredmény pedig egy gördülékeny és kellemesen retinasimogató, univerzális fogyasztásra alkalmas, enyhén keleties fűszerezésű, mégis ízig-vérig nyugati fogyasztókra szabott képi világ. A karakterek kifejezőek, az akciók dinamikusak és Bemular, az első kötetben megjelenő daikaiju tökéletesen hű a tokusatsu eredetijéhez: gülüszemű és kancsal. Szóval nagyon frankó lett, a műfaj szerelmeseinek és elsőbálozóknak egyaránt remek kikapcsolódást nyújthat. Shuwatch! (Marvel, 2021)
kóbor

Buzzkill

Milyen lenne, ha egy szuperhős az alkoholból, nikotinból és drogból nyerné az erejét? Ez egy rendkívül érdekes ötlet, azonban az író Donny Cates kicsit mintha a felszínt kapargatná. Neil Gaiman a szuperhőstörténeteket egyszer előemésztett hatalmi képzelgéseknek nevezte felnőtt férfiaknak, és hát sokan nem éppen azért fogyasztanak alkoholt és drogot, hogy jobban, jobbnak és erősebbnek érezzék magukat, megszabadulva minden őket nyomasztó dologtól? Lenne potenciál ebben a párhuzamban. Elvégre milyen példakép egyáltalán egy függő szuperhős? Mekkora károkat okoz a befolyásolható rajongói körében? Mennyire terheli le szervezetét az oda-visszaváltozás? Mennyiben más a személyisége? Mekkora felelősséget tud vállalni? Mekkora károkat és traumákat okoz? Vajon akadnak toxikus ismerősök, akik éppen ezt a függő ént favorizálják az unalmas alteregó helyett? Rengeteg labda, és igazából Cates csak kettőt csap le tisztességesen. Az egyik az elidegenített barátok, a másik pedig a probléma gyökere. Hasonlítottam már Catest Mark Millarhoz, és itt is azt érzem, mint egy gyengébb Millar-képregénynél: jó koncepció, felemás kidolgozás. Cates azonban szelídebb, de talán ide nem ártott volna Millar nyersessége, meg négy füzet helyett hat szám, ahol kicsit körbejárják a problémákat. Nem mintha ne lennének a kötetnek erényei, Geoff Shaw rajzai kellemesen nyersek, és valahol jó látni Dr. Blaqket, akiről már a Crossoverben is kiderült, hogy Cates kedvence. A Buzzkill ennek ellenére jópofa képregény, de valahol a 2008-as Hancock film szintjén van. Igaz, még csak nem is ás olyan mélyre, de legalább a történet nem veszíti el a fókuszát. (Image, 2017)
Pusztai Dániel

Ultramega vol.1.

Igen, már megint óriásszörnyek, de James Harren olyat csavar a zsáneren, hogy még azoknak is érdekes lehet, akik amúgy nem bolondulnak a kaijus marhaságokért. Nagyjából füzetenként kapunk egy meglepő irányváltást, egy laza tockost, amiért már azt hittük, tudjuk, merre halad a sztori. Az első füzet még elhiteti velünk, hogy itt sem lesz más, minthogy az óriáshősök szétkapják a gigaszörnyeket, csak visszataszítóan szépen ábrázolt testhorrorba oltva. A szörnyek itt az emberekből fejlődnek ki, és a folyamat nem visszafordítható, nem változik varázsütésre vissza mindenki. Persze ennyiben korántsem merül ki a vérfrissítés, a sztori szépen átível a klasszikus világmegmentősdiből egy fura disztópiába, ahol mindenki már javarészt csak magát igyekszik megmenteni. Ráadásul Harren szétcincálja a kaijuk és hősök örök háborújának eredetét is és megkavarja az egész mitológiáját. Képi világa egyszerre rajzfilmszerű, stilizált, de részletes, helyenként bájosan gusztustalan és megkapóan nyers. Az Ultramega hiperagresszív és okos újra- illetve tovább gondolása a kaijus műfajnak, már az első kötetével jó adag rágni és emésztenivalót nyújt. Faljátok. (Image, 2021)
kóbor

Superman: Up in the Sky

Az alapötlet nagyon aranyos. Superman Batman kérésére egy kislány nyomába ered, akit Gothamből elraboltak az ufók. És sokszor kifejezetten bájos, holott Superman hírhedten kemény dió, így a Batman sorozatokban brillírozó Scott Snyder is egy lagymatagabb történetet hozott ki vele a Superman: Unchainedben. Pedig értő kezekben Superman meghálálja a belefektetett energiát, legyen szó Mark Millar Red Sonjáról, Grant Morrison All Star Supermanéről, John Byrne Acélemberéről, vagy akár Richard Donner kirándulásáról a képregények világában. Két oka van, hogy Tom King történetét nem fogjuk egy lapon emlegetni az igazán nagyokéval, hogy egyrészt epizodikus-rapszodikus, másrészt kicsit hatásvadász módon pozőr. Ahelyett, hogy elmesélne ezzel a kiváló alappal egy jópofa kerek történetet, számos képnovellában, kicsit fogcsikorgatva, kicsit köldökét nézve elemzi ezerrel, hogy Superman mitől Superman. Ezek sokszor kifejezetten hangulatosak, nem egyszer okosak, de akár Christopher Nolannek, úgy Tom Kingnek is többször az orrunk alá kell dörgölnie, mennyire mély és sokrétű is az ő alkotása. Teljesen felesleges, ha hagyná, hogy a történet és a karakterek a maguk könnyed természetességében bontakozzanak ki, ezzel az alappal egy valódi klasszikust kapnánk. Mert kifejezetten jó ötletek vannak benne, amihez nagyon is passzolnak Andy Kubert rajzai és szerethető a panelkezelés is. De görcsölés helyett ezt lehetett volna lazán, minden erőlködés nélkül, zökkenőmentesen elmesélni. (DC, 2021)
Pusztai Dániel

Fear Case

Van egy beavatási szertartás a titkosszolgálatnál, egy ügy, amit minden újonc megkap, és pontosan egy évig dolgozhat rajta. Az időkorlátozást azért kellett bevezetni, mert az ügynökök egy év után annyira megszállottá váltak, hogy a karrierjük, józan eszük vagy az életük is ráment. Az ügy és a képregény középpontjában egy titokzatos tárolóeszköz áll, ami az emberiség történelmében rengeteg helyen, időben és formában felbukkant. Jelenleg egy diplomatatáska (itt kell egyet biccenteni a jópofa kettős jelentésű címadás tiszteletére) alakjában kering valahol az államokban, és a két főszereplőnek három hete maradt megtalálni, aztán lejár az év, és le kell adniuk az ügyet. Matt Kindt erős hangulatú, komótosan csordogáló horror-thrillere tömör, velős, pontosan kicentizett sztori. Az elejétől a végéig kitölti a négy füzetet, mindenféle felesleges sallang meg hablaty nélkül. Egy igazi régivágású nyomozás, végig szépen fenntartja a feszültséget, ráadásul a macguffin is egyre érdekesebb lesz, ahogy közelebb kerülnek hozzá. Tyler Jenkins rajzai itt rendezetlenek és nyersek, sokban hasonlítanak Kindt korai szerzői képregényeihez. Hilary Jenkins színezése még jobban ráerősít a rendezetlenség érzésére, és ez roppant jól áll a sztorinak. Jó választás, ha este egy magával ragadó thrillert kívánunk. (Dark Horse, 2021)
kóbor

Black Widow: The Ties That Bind

Lehet azért szeretni egy Fekete Özvegy-történetet, mert habkönnyűen elegáns, belevaló és kedves? Teljes szívből. Pedig maga a történet meglehetősen nyúlfarknyi, és van itt amnézia, titokzatos ellenfelek bosszúja, meg egy gonosz terv, amiről mindenkinek Scott Genya kifakadása – „Mi az Istenért nem lövöd csak le?” – jut eszébe. Mégis, Kelly Thompson és Elena Casagrande egy olyan képregényt tesz le az asztalra, ahol a hősnőnk összetettebb, mint egy bizonyos Meredith Brooks szám a hatványon. Ahol minden eltárgyiasítás nélkül meg van benne a szexepil, ahol minden gyengédsége ellenére képes keményen fellépni a szeretteivel kibabráló rohadékokkal. Mindezt kecsesen, csuklóból, tele szívvel és profizmussal, ezúttal kevesebb mocsokkal, de annál keményebb pofonokkal. Legutóbb Matt Fraction Sólyomszem történetein éreztem hasonlót, igaz, itt egy kerek történetet kapunk, nem pedig kóstolót egy hétköznapibb szuperhős életéből. Talán az itt-ott kicsit frissebbnek hatott, de ez a Fekete Özvegy is van olyan szeretetreméltó. (Marvel, 2021)
Pusztai Dániel

Nocterra vol. 1.

Több évnyi tervezgetés után Scott Snyder idén indított saját kreatív stúdiót Best Jackett Press néven, kapásból vagy tíz címmel, olyan rajzolókkal, mint Jock, Francesco Francavilla, Tula Lotay, Francis Manapul vagy Greg Capullo. A Nocterra (korábban Nocternal) az egyik első darab Snyder új gardróbjában, és beetetésnek nagyon jó. A recept egyszerű, önmagában is jó alapanyagokból egy ismerős, mégis új ízt rakott össze. Valamikor nagyjából napjainkban valami kataklizma során az ég elfeketedik, és a világ sötétségbe borul. A cselekmény tíz évvel később játszódik, ahol a sötétség egyfajta terraformáló zombivírus. A növények és az állatok eltorzultak, állandó fenyegetést jelentenek a kivilágított kolóniákban meghúzódó emberiségre. Akik persze szintén nem maradhatnak a sötétben, mert ők is megfertőződnek és a legveszélyesebb szörnyetegekké alakulnak át. A kolóniák közt vagány kamionosok szállítanak árut és embert, főhősünk Val is egy ilyen roppant tökös kamionoslány. A többi alapanyag sem formabontó: egy zseni, de lassan megszörnyülő kisöccs, titokzatos utas az unokájával, akiknek feltétlenül el kell jutniuk valahova, egy még titokzatosabb szervezet, valamit forraló tudósokkal,sok rejtély, na meg valami fura rémember, aki üldözi a hőseinket. Menetrend szerint adagolva egy sodró lendületű és kellemesen látványos akció-kaland a végeredmény. Tony Daniel egy szerencsés túlélője a kilencvenes extrémgyurmás szempukkasztásainak, addig csiszolgatta stílusát, hogy egy könnyen szerethető, szuperhősködésre és szörnyeskedésre is egyaránt alkalmazható univerzális rajzolóvá vált. A rémek egészen csodásan festenek, minden más is kellemes, de nem igazán maradandó. Indítócímnek mindenesetre jó választás, eléri, hogy szem előtt tartsam a többi Best Jackett Press cuccot. A Nocterrán meg rajta lehet maradni még talán egy-két kötetig a mostani adag után, van annyira érdekes. (Image, 2021)
kóbor

X-men sorozatok

Ugorjunk fejest, még egyszer, utoljára az X-men sorozatok burjánzó sokaságába, majd vonjuk le a tanulságot a Hickman-éráról, ami annyira túlnőtt a főszerkesztőn, hogy azóta tett jó néhány lépést hátra. Nem hagyta el az X-ment, még nem, de a kérdés nem is az, hanem hogy mi, régi motoros olvasók kitartsunk-e? Lássuk hát!

X-men/Fantastic Four 1-4

Istenem, hogy kedvenc hőseim mekkora seggfejek lettek! Ekézhetném most a Fantasztikus Négyest, akik túlvédő családként rögtön akkora támadásnak vélik, amikor Xavierék kopogtatnak az ajtajukon, mint a Frances McDormand alakította anyuka a Majdnem híresben, de az igazság az, hogy az X-menből egy olyan öntelt, arrogáns, bigott banda lett, hogy az embernek kinyílik a műanyagbicska a zsebében. Így amikor a két gyerek, Franklin és Valeria Richards együtt szökik meg, Scott kerekperec kijelenti az aggódó Sue-nak, hogy a kölykök közül csak az egyik mutáns, a másikra ezért nem is tartanak igényt. Nem vicc, az X-menből senkinek nem esik le, hogy mintha ez a két gyerek jelképezné Xavier eredeti álmát, inkább a miheztartás végett megmaradnak gyökereknek…

…az egy szem Kitty Pryde-ot kivéve, aki még mindig emberként viszonyul a kölykökhöz, akkor is, ha… nos, emberek. Rajta kívül ironikus módon a legszimpatikusabb még Fátum doki, aki, miután leülepedik a por, megvallja, hogy az emberiség igazi evolúciója az intelligenciában rejlik, ebben pedig csak katalizátorok a mutánsok. Egyébként Chip Zdarsky és Terry Dodson a maximumot hozzák ki abból, amit adtak nekik, és tetszik a visszautalás is a Claremont által írt hasonnevű képregényre is, csak én – ahogy azt fentebb is írtam már – valahogy jobban örülök, amikor a hőseim érett felnőttekként viselkednek, nem pedig egy rakás nyomorultként, akik azért szemétkednek elvből a másikkal, mert az ebből fakadó konfliktus löki előre a történetet.

Children of the Atom 1-6

Az első két számról már írtam korábban, azóta a fiatalokról kiderült, hogy hát nem is mutánsok, csak lelkes rajongók, és ez egy jópofa ötlet, rendkívül sok lehetőséggel. Két probléma van csak vele, az egyik az X-men izolációja, akik akkor sem csapnak le már ilyen labdákat – ember és mutáns vállt vállnak vetve harcol? Ugyan már! –, ha az életük múlna rajta. A másik, hogy ezek a kölykök csöppet sem szimpatikusak. Pedig én bírom Kamalát, Milest, szinte az összes fiatal szuperhőspalántát szeretem azóta, hogy Kitty Pryde beiratkozott Xavier iskolájába… de ők élő, lélegző karakterek voltak, ezek pedig idegesítő taknyosok, akik a szánkba rágják az érzéseiket. Azért pedig már két év szobafogság járna, hogy valaki halál komolyan a Nighty Nightcrawler álnevet használja. Eh, lapozzunk tovább…

Giant-Size X-men: Magneto

Jó, azt már a Vihar-körül forgó számból sejtettem, hogy ez a sorozat a címekből eltérően nem karakterorientált lesz, hanem apró kirakósok halmaza, amelyek előre lökik az X-men nagy, közös történetét. Szívem szerint ideidézném azt ellenpéldaként, amit a The Joker Warnál elismerően írtam. Persze, menő látni Magnetót, Hickman nem is írja rosszul, ahogy a találkáját sem Namorral… de ha nem követném nyomon a sorozatokat, akkor miért is érdekelne, hogy az egész egy sziget megvétele körül forog, ahol majd a Pokoltűz Gálát fogják tartani?

Planet-Size X-men

Ej, mostan igazán bolygóméretű az X-men! Annál is inkább, mert elhatározzák, hogy közös erővel terraformálják a Marsot. Jól is teszik, és töredelmesen bevallom, mindig jó látni, amikor pusztítás helyett a képességeiket kreatívan, a világ jobbá tételére fordítják. Igaz, a Marsra megint csak igényt formálnak a mutánsok nevében az emberekkel szemben, de az is, hogy ide a nemrég, az X of Swords lecsengését követően érkező harcias testvéreiket küldik, akik miatt amúgy is feszült volt a viszony, hogy afféle védvonalat képezzenek a Föld és a világűr között. Más kérdés persze, hogy, ahogy azt bármely csillagász elmondja, bőven lesznek alkalmak, amikor a két bolygó nem fog együtt állni. Bagatell. Apróság, de engem kicsit zavarnak az olyan mutánsok, akik egy-az-egyben egy nagy hernyóra emlékeztetnek, anno Csőrösben is tetszett, hogy látszott az arcán emberi származása. Ez pedig mégis csak egy sci-fi képregény, nem pedig az Alice Csodaországban.

The Trial of Magneto 1

Ki ölte meg a Skarlát Boszorkányt? Magneto? Ozymandias? Lee Harvey Oswald? A Marvel szerkesztősége?

Papíron ennek a történetnek kellene legkevésbé működnie, mert hát szegény Wandát megint eszköznek használják az alkotók, és a cím is meglovagolása a nosztalgiának. És mégis, jó látni az elszabadult érzelmeket, amit Leah Williams kisasszony mesterien mutat be. Jó a Mágnesesség Mesterét újra dühösnek, az X-ment bizalmatlannak, Xaviert pedig szó szerint sebzettnek látni. Ráadásul az apróságok is a helyén vannak, akkor is, ha az X-ek megint kolosszális seggfejek – feltámaszthatnák Wandát, de Magneto, Kitty és Árnyék kivételével inkább nem teszik. Meglátjuk, hova fut ki ez a történet, de végre nem arról olvasok, hogy az egykor mindenki számára jobb világért küzdő gárda feljogosult, kiváltságokkal teli főurakként mások fölé helyezve magukat büntetlenül megteszik azt, amit jónak látnak. Erős kezdés, folytatódjon is csak így tovább!

X-men 20-21

Na, hát nem megint újraindították az X-ment? Hát dehogynem, Hickman sorozata a 21. résszel zárult, a stafétát Gerry Duggan vette át. Ki tudja ezt már követni? Nézzük először az utolsó két, Hickman által írt számot. A 20-ban Rejtélyt küldik el, hogy egyszer és mindenkorra hatástalanítsa a Nimród programot. Az tetszik, hogy az Orchidea árnyaltabban van írva a szokásos mutánsgyűlölő rosszaknál, az kevésbé, hogy igazából csak a sebeiket nyalogatják az űrállomáson. Jó, érik az a pofon, különösen, hogy Rejtély csak félsikert ér el. Sőt, már tőle is érik, miután Xavier és Magneto elvből utasítja vissza Sors feltámasztását, a maguk kedves stílusában. Kétségtelenül meglesz ennek a böjtje…

…na de előtte látogassunk el a Pokoltűz Gálára, amire minket nem hívtak meg, de George R. R. Martint, Patton Oswaltot vagy Kevin Feige-t annál inkább. Az utóbbi egyébként szerepelhetne háttérben a többiekkel, de nem, az túl kifinomult lenne, ehelyett direktben felszólítja Küklopszot, hogy mesélje el élete történetét. Ééérted, hát az X-men jogai a Marvelnál vannak, bök-bök, kacsint-kacsint, kedves közönség, álló ovációt lesszíves. Küklopsz meg nem hazudtolja meg magát, így igazából csak arról mesél, miként vélekedik Xavierről, akit sokáig istenített, azóta rájött, hogy ember, de nem baj, jól van ez így. Ja, emellett kihirdetik az újonnan összeállt X-men tagjait. Végül is, Hickman sorozata a végére lassan olyanná vált, mintha csak és kizárólag stáblista utáni jelenetekből állna…

X-men 1-3

…Ezzel szemben Duggan X-menje olyan, mintha mutáns Bosszúállókat írna. Igazából amilyen egyszerű, olyan jópofa. Jönnek a különféle, válogatott szörnyűségek, az X-men meg szépen elkalapálja őket, vagy puszta kézzel, vagy instant mechaépítéssel. Ehhez pedig passzolnak Pepe Larraz rajzai, aki szemmel láthatóan örömét leli a különféle teremtmények megrajzolásában. Ha kissrác lennék, már ezért előfizetnék erre a címre, plusz aranyos, hogy bármerre járjanak az X-ek, az általuk megmentett emberek mindig vacsorára marasztalják őket, legyen szó vietnámiakról vagy szakállas vidéki amerikaiakról. Ahogy mondtam, mutáns Bosszúállók.

Marauders 20-24

Duggan az X-men mellett viszi tovább Katherine Pryde-ék történetét. Az egyikben a tagok asztal mellett emlékeznek vissza kedvenc Viharral kapcsolatos emlékükre, miközben tósztot mondanak az egyébként jelenlevő Ororóra. Kicsit felemás érzéseim vannak, mert egyrészt maguk a történetek jópofák, jól jellemzik a társaság adott tagjait, de inkább csak kiemelik, hogy Vihar mennyire parlagon van felejtve. Jó, a Mars újraélesztésében neki is szerepe volt, de Claremontnál ő volt az egyik legprominensebb szereplő…

…pedig ha már itt tartunk, Duggan viszi tovább Claremont „girl power” hozzáállását, olykor kicsit belenyúlva a régi, éppen Claremont által írt történetbe. Ez utóbbi telitalálat, mert ami anno még „nézd már, a rosszfiú csak szerette a nőt, még ha nem is mutatta ki” karakterárnyaló fordulatnak számíthatott, arra bizony tényleg okos húzás rávilágítani, hogy attól még az adott ember egy bántalmazó, mérgező személyiség volt, és a gyászába is jóval több önimádat vegyült. Emellett jópofa a Kakukkok és az X-ek egyik női ellenségének a mellékszála.

Olykor a cselekmény kicsit ráérősen csordogál az összecsapások ellenére, de mielőtt belesüppedne a megszokás mocsarába, hőseink kénytelenek ellátogatni a frissen terraformált Marsra, ahol egy űrkalóz várja őket, aki sármos, mint Land Calrissian, és kellemetlen, mint az állandó koleszterin. Itt stílusát tekintve nem is a már ismert Marvel-űroperába megy át, inkább az Image szerzői képregényére kezd el emlékeztetni… meglátjuk, ez hova fut ki, nekem szimpatikus ez a kísérletezés.

Excalibur 21-24

Az Excalibur továbbra is egy kellemesen hömpölygő, szépen megrajzolt és színezett, már-már álomszerű történetfolyam, számos szerethető elemmel. Valahol ironikus, hogy továbbra is a druidák a legmeghatározóbb ellenfelek benne, akik elérik, hogy Anglia legyen az egyik legkrakoaellenesebb állam, ami elvágja magát a szigettől – és tetszik, hogy ezt az alkotók intelligensen, hegyibeszéd nélkül viszik végig –, de nagyon eltalált Fátum doktor karaktere, és érdekes Arthurt és Merlint ellenségnek látni. Egyébként semmi extra, ugyanaz áll továbbra is a sorozatra, mint az eddigi beszámolóim alapján. A fantasy rajongók kedvelni fogják, de azért nem feltétlen „kötelező vétel” kategória.

És ezzel végére is értem X-ismertetőmnek, holott számos cím van még, amiről még írhatnék. Kicsit azonban túl is nőtték magukat a mutánsok, ember legyen a talpán, akinek elég ideje, energiája és pénze van nyomon követni az összes, egyre bővülő címáradatot. Ez sosem volt célom, annál is inkább, mert ez már az én, X-men rajongó, világépítéspárti szememben is átment rókabőrbe.

Egyetlen egy dolog hiányzik még, de nagyon, ami talán ki is derült a fentiekből. Ez a karakterek embersége. Az X-men tagjai ugyanis külön-külön érdekes, többnyire jóravaló figurákból állt. Azért is olvastam ezt a képregényt, mert tetszett Vihar empátiával kevert állhatatossága, Kolosszus olykor sebzett szelídsége, Kitty Pryde lelkes optimizmusa, Rozsomák megannyi erénye, ami túlmutatott egy gyilkológépen, vagy Árnyék világi dolgok iránti nyitottsága mellett megférő nyílt szívű vallásossága. Ezek ráadásul olyan karakterek voltak, akik kívülállókként is mindig igyekeztek azt tenni, ami a helyes, függetlenül, hogy mutánssal vagy emberrel néztek szembe. Nem mindegyiküknek sikerült, Küklopsz például az évek során többször is elbukott, de ez már csak így megy.

Ennek az új érában vége. Egyik oldalon állnak a mutánsok, a másik oldalon az emberek. Az egyik emberi szövetségesről kiderült, mutáns, a többiről szó sem esik. A sziget helyt ad vagy adott az olyan gonosztevőknek, mint Mr. Sinister vagy Apokalipszis, akik számos emberi és mutáns életet tettek tönkre. Az X-men néha pragmatizmusból, néha elvből viselkedik seggfejként, sokszor a sajátjaival is a „nagyobb jó érdekében”. Krakoa pedig az egész emberiségre, kivétel nélkül riválisként tekint, akiket vissza kell nyomni, le kell győzni, helyre rakni, és tévedésből sem velük együttműködni.

Én értem, hogy nem lehet folyton az üldözött mutánsokról írni, örülök is, ha ennél szélesebb a paletta. De nem lehet olyan érett, felnőtteknek szóló képregényt is írni, ahol a hőseink azért hibáik ellenére szimpatikusak? Mert így csak az egész lelke veszett el…

Talán ideje is elengedni kicsit az X-men címeket. Ez nem azt jelenti, hogy egy-egy erősebb történetről nem adok hírt – hamár itt tartunk az Infernóról mindenképpen fogok –, és szép volt, jópofa volt nyomon követni havi szinten a mutánsok kalandjait… de ideje kicsit továbblépni, új horizontokat keresni. (Marvel 2020-2021)

Pusztai Dániel