Kémjelentések Amerikából #2: Stray Bullets, Gotham

Az előző poszthoz illett néhány fényképet készíteni, ezért pár nappal később ismét elbattyogtam a bótba. Csak gyors vizitre tellett ebédszünetben, de azért átnéztem újra a használt graphic novel készletet. Elsőre a Szeptember 11-es antológiát vettem le, majd visszaraktam, mert találtam egy csomó Stray Bulletset. Az első rész csak keményfedelesben volt, nem baj, az is megteszi. 15 dolcsiért igazán jó vétel volt, a neten 30 és 40 között találni, igaz, ez kicsit kopott. Pont annyira, mint egy tökéletes példány, amit rosszul csomagolnak be postázás előtt – mennyivel jobban hangzik így, nem?

Már régóta szemezgettem a sorozattal. Sokszor olvastam már róla szépeket, de belerondított a képbe egy régi* emlék: kb. tíz éve nagy nehezen előfizettem közvetlenül a DC-től magyarországi postacímmel a Detective Comics-ra. Az éves előfizetés felénél belekezdtek egy baromi hosszú történetfolyamba, amit Lapham egyedül jegyzett íróként, rajzolóként. Semmire nem emlékszem már belőle, csak arra, hogy egyáltalán nem tudott lekötni, idegesített és a rajzok is gyengéknek tűntek. A 12 részes történet felénél lejárt az egy éves előfizetésem és nem hosszabbítottam meg, hanem inkább a Gotham Centralra váltottam, megtartva a Legends of the Dark Knightot.

Maradva a Gotham Centralnál: a kasszánál egy kiemelt állványon ott állt a GC első részeit összegyűjtő tpb. Az egyik boltos észrevette, hogy elidőztem rajta, kiderült, hogy ezen a saját személyes ajánlásait helyezte el. Gondolom, alig várta, hogy valakivel beszélgethessen a kirakott darabokról (League of Extraordinary Gentlemen, Malév/Bendis féle Daredevil, valamilyen Tim Sale-es cucc, meg ilyenek). Megbeszéltünk mindent: az ő kedvenc jelenete az volt, amikor Joker bemegy a kapitányságra, nekem meg a Mad Hatter történet, az utolsó 10 részt tönkrevágták az akkor éppen aktuális DC krízissel. A most futó Gotham tévésorozat kapcsán mostanában picit többet emlegetik a Gotham Centralt. Nem baj, a kultstátuszban megrekedt képregénynek nem árt, bár utólag tök mindegy, nem? Egyébként érdekes megfigyelni, hogy a tévésori mennyit merít azokból a történetekből, melyek a mostani harmincasok gyerekkorában mentek és amelyekből néhány magyarul is megjelent – vagy csak én ezeket veszem észre. Mindenesetre többet is meríthetne ezekből a karcosabb dolgokból, ahogy arra Szeged legmenőbb kocsmatulajdonosa szokott panaszkodni a Facebookon…

————————————————-
Na, és hogy tetszett a Stray Bullets?
Nos, a képregény minden várakozásomat fölülmúlta. Olyan szinten, hogy elolvasása után rögtön a folytatások után kezdtem el kutatni.
Pedig nem indult túl jól a kapcsolatunk (már a fenti rossz emlékeimen túlmenően). Nagyjából emlékeztem azokra a leírásokra, melyeket évekkel ezelőtt olvastam a sorozatról, szóval tudtam, mire számítsak: elkallódott gyerekek/fiatalok, gyilkosságok stb. Az első rész elolvasása után leoltottam a lámpát és próbáltam valahova elhelyezni a sorozatot. Kissé céltalannak éreztem az egészet és megterhelőnek. Utóbbi még rendben van, nem szabad megfutamodni attól, ha valaminek a befogadása kicsit igénybe veszi a szürkeállományomat, vagy rám ül néhány napig. Viszont nem tartozom azok közé, akik a töménytelen mennyiségű, szándékosan eltúlzott embermészárlást az abszurditásra hivatkozva humorosnak vagy legalábbis szórakoztatónak tartják. Bármi is az üzenet, ennél kevésbé olcsó megoldás is létezik annak közlésére. És tegyük hozzá, hogy a képregény évjárata kifejezetten kedvezett ennek az irányvonalnak. Lehet, hogy tévedek, de a nyolcvanas/kilencvenes évek fordulójától kezdve a képregényes tabudöntögetés leginkább az erőszak-ábrázolás emelkedésében merült ki. És még százvalahány oldal – gondoltam – nehéz lesz… Pedig egyáltalán nem. Innentől egyre jobb lett a könyv. Szóval, gyerekek, ha véletlenül kipróbálnátok, ne álljatok meg az első rész végén. És anélkül, hogy bármit is lelőnék, a harmadik rész után is bátran vegyétek kézbe.
És ha már az évjáratát említettem: Nem gondolnám, hogy az első rész óta eltelt majdnem húsz évtől porossá vált volna a Stray Bullets, de azért érdekes megfigyelni azokat a sajátosságokat, amelyektől mégis sajátosan kilencvenes évekbeli független komix ez. 1995-96-ra ugyan kifulladt a nagy grunge korszak, de azért a depressziós tini (teenage angst) mint jelenség még bőven túlélte azt. Persze, ez nem annyira nevezhető jelenségnek és semmiképpen sem a kor sajátjaként, hanem inkább ekkor került a szórakoztatóipar centrumába. Annak ellenére, hogy a Stray Bullets történeteinek jó része a múltban játszódik, a tálalás és bemutatott gondok jellemzően kilencvenes évekbeliek.
A Stray Bullets talán legnagyobb erénye, ahogy képes magával ragadóan megidézni, előadni a múltban játszódó történetek korát (hetvenes évek vége, nyolcvanas évek eleje) a jól ki- és eltalált (sic) karaktereket és… a bulikat! Az a közvetlenség és őszinteség, ahogyan ezeket ábrázolja teljesen szokatlan a képregényektől. Simán odarakhatóak a Trainspotting megfelelő jelenetei mellé. Már megint 96…

Szabó Zoltán Ádám

PS. A Lapham házaspár sok év után idén újra beizzította a sorozatot, megjelentetve a sorozat befejező részét és elindítva egy újat Stray Bullets: Killers néven. (Annak első részét már beszereztem, nem rossz.) Ezúttal nem szerzői kiadásban, hanem az Image gondozásában. Ezzel együtt újra megjelentek a sorozat gyűjteményes kötetei a szokásos puha és keményfedeles változatok (bár utóbbira nem emlékszem tisztán) mellett a már egyre elterjedtebb omnibus/kompendium változatban is, ami az ezerszázvalahány oldalával nem tudom, mennyire olvasható, de gyilkolni valószínűleg már lehet vele.

Még egy PS: Ennek is nagyon érdekes a szerző utószóban kifejtett néhány gondolata. Itt leginkább az fogott meg, hogy azért jött elő az elsőre is feltűnő, inkább a francia képregényeket idéző merev oldalfelosztás (kétszer négyes raszter), hogy ne kelljen az idejét bonyolult panelelrendezésekkel elpocsékolnia és különben sem tartja élvezhetőnek.

További képek: