Incal #5 – életre álmodott galaxis

Egy sorozat sokadik felvonásáról írni nem egyszerű. Mert ha azt mondom, a hatodik, egyben befejező albumról lenne szó, még csak-csak. Végignéznénk, honnan indult a sorozat, írhatnánk sok okosat a történet ívéről, a végkifejlet eléréséről, ilyesmikről. De az utolsó előtti résznél ezeket a lapokat nem játszhatjuk ki – különben mi maradna az utolsó kötetre?

Meg aztán, ez az Incal. Márpedig ez is azon híres képregények egyike volt, amiről rengeteget hallottunk és olvastunk, mielőtt magát a képregényt elolvashattuk volna. Persze, ez akár szerencsés is lehetne: gyorsan előkapok pár régebbi cikket, összeollózom mitől olyan fantasztikus Jodorowsky világteremtése, lefutok egy kisebb disszertációt az összetett szimbolikájáról, nosztalgiázok a soha el nem készült Dűnéről és kész is. Persze ez sem fog megtörténni.

Szerencsére, ez az Incal, és nem véletlenül élvez akkora népszerűséget, és vált ekkora kult képregénnyé: annyi minden történik egy albumban is, mint egy színes-szagos-szélesvásznú egész estés önálló produkcióban. A kötetek szerkezete ráadásul lehetővé teszik, hogy akár szál magukban olvassuk őket – ugyanis amilyen egyszerű az alapkonfliktus, a történetmesélés is nagyjából ugyanazt a mintát követi minden albumban. Szóval, mit nyújt ez a fejezet, ha csak úgy nekiállunk olvasni, mint egy hagyományos sci-fi kultképregényt?

Irdatlan cliffhangerrel zárult az előző kötet, és a mostani egy akciójelenettel indít – természetesen a már jól ismert zuhanás motívummal együtt. Amilyen intenzív ez az akció szekvencia, olyan gyorsan véget is ér, hogy aztán átadja helyét a következő visszatérő motívumnak: a duzzogó John Difoolnak már megint elege van ebből az egészből. Természetesen ez most sem tart túl sokáig. Hőseink egy újabb veszélyes küldetésre indulnak a Sötétség erői ellen. Szorult helyzetükből az Incal menti ki őket, és a Fény…hogy? Ja, hogy ezt már olvastátok? Nos, igen. Érdekes módon ugyanez a forgatókönyv ismétlődik albumról albumra, sőt, albumon belül is. John Difool első zuhanása nem más, mint a tóba hajított kavics, ami elindította az eseményeket, és az egyre nagyobb átmérőjű körkörös hullámokhoz hasonlatosan a Sötét és a Fény háborúja is egyre jobban kiterjed az egész univerzumra. Tudom, azt írtam az elején, hogy nem fogok a szimbolizmusáról fejtegetni, de ennyi még belefér. Szóval a történet szerkezete egy hullámképletre van felfűzve – transzcendens megközelítésben mondhatnám Difool szellemi kiterjedésének is, ahogy folyton elbukik és alázuhan, de mindig felemelkedik aztán és egyre magasabbra tör. Tudom, ez már megint ilyen szimbolisztikai lilulás. Ez az ismétlődő mintázat azonban nem ront semmit az egyre nagyobb ívű történet élvezhetőségén, ami folyamatosan, lendületesen sodor tovább magával, hogy aztán az album végi cliffhanger betonfalába csapódjunk.

Természetesen nem csak jó sztori kell, hanem egy jó tálalás is, és Giraud egy zseni. Ez is olyasmi, amit számtalanszor leírtak már, de nem lehet elégszer hangsúlyozni. Minden egyes oldala aranyat ér, hosszasan elmélyülhetünk bennük, elképesztő gazdagságukból önálló történetek születhetnének.

Rengeteg nyitott kérdésünk marad: sikerül a galaxis teljes egészét elaltatni a túlélésért? Difool végre feladja a küzdelmet önmaga ellen, és képes lesz felülemelkedni egóján? A tökéletes dualizmus egyensúlyát sikerül a végén megteremteni? A válaszokat jó eséllyel megkapjuk a pár napon belül olvasható hatodik albumban. De az Incalra is igaz, hogy az utazás sokkal fontosabb, mint a megérkezés.

kóbor

Incal #5 - Az álmodó galaxis
Szerzők: Alejandro Jodorowsky, Jean Giraud
Kiadó: Pesti Könyv
Megjelenés: 2019. március