Heti Marvel 08/40

Punisher: War Journal: Micsoda dolog ez kérem szépen! A Secret Invasion megérkezett a Megtorló füzetbe is, de a borítón erről egyetlen árva betű vagy ikon sem árulkodik. Ez bizony nem Marvelékra vall (nem, nem fogok azon poénkodni, hogy biztos beépültek közéjük a skrullok). Az előző rész fináléjának eredményeképp Frank ugyebár börtönben ül, egészen addig, amíg az invázió ki nem süti az egész létesítmény elektronikáját. Ekkor aztán fogja magát, és – mi mást is tenne – beleveti magát a dolgok sűrűjébe. Szerencsére Fractionnek van annyi esze, hogy ne csak ennyiből álljon az egész sztori, úgyhogy egyrészt felbukkan Bridge is, hogy megállítsa Franket (merthogy a gerilla akciói nem csak a skrullokat, de az azok ellen harcoló katonákat is veszélyeztetik), másrészt pedig újdonsült segédje, Stuart Clarke rájön, hogy a Megtorló kinyírta a barátnőjét, ezért elhatározza, hogy újra magára ölti szupergonsosz-hacukáját, és leszámol a gyilkossal. Díjazom, hogy Fraction egy Secret Invasion tie-int írva is továbbviszi saját történetszálait, de van itt egy-két probléma, ami őszintén szólva szúrja kicsit a szememet. Egyrészt, amikor a börtön leáll, Frank ráparancsol az összes rabra, hogy maradjanak a helyükön, vagy különben irgumburgum. És szót fogadnak. Na most értem én, hogy Frank egy baromi kemény csávó, akitől fázik is az alvilág rendesen, de azért erősen kétlem, hogy többtucatnyi rab félne nekimenni úgy, hogy ráadásul fegyvertelen. Aztán ott van még Bridge, aki egyszerűen csak úgy találja meg a skrullok ellen harcoló Megtorlót, hogy követi a legnagyobb robbanásokat. Jaj. Szóval itt egy übergiganagy invázió, lángol egész New York, szuper skrullok egész hadserege harcol egy rakás szuperhőssel, űrhajók bombázzák az utcákat, de a legnagyobb robbanásokat Frank produkálja egy bazookával. Aha. Bridge meg gondolom, csak kiállt fülelni a Time Squarre, és amikor meghallotta a száz robbanás közül a leghangosabbat, arra sietett. Eh, borzasztó buta. Persze tudom, nem nagy dolog, és szinte semmi jelentősége, de éppen ezért, miért nem lehetett máshogy megoldani? Ami pedig Chaykint illeti, ő hozza a formáját. Szerencsétlen Yu a belét kidolgozta a főminiben, hogy a skrullokat ténylegesen félelmetesnek lássuk, erre vetek egy pillantást a 19. oldal vezéres-kalapácsfejes-mit-tudom-én-milyenes földönkívülijére, és azonnal leröhögöm a fejem. De legalább Frank narrációja egészen pofás…

Sub-Mariner: The Depths 2: Peter Milligan minisorozatának második része után most már nagyjából nyugodt vagyok – most már ugyanis biztos, hogy a sztori nem fog egyszer csak hirtelen irányt venni, és erősen szuperhősjellegűvé válni, csatákkal, szörnyekkel és mindenféle látványos és trendi megoldásokkal. És ami a legfontosabb, a címszereplő Namor – dacára annak, hogy teljes életnagyságban ott díszeleg a borítón – még mindig épphogy csak felbukkan a képregényben. Lévén, hogy egy szárnyaslábú, zöld fürdőnadrágos (anti)hősről van szó, nem feltétlenül könnyű úgy történetet írni róla, hogy azt az olvasó vérkomolyan vegye, és lehetőleg még valami fojtogató atmoszférát is érezzen. És ez az a nehézség, amit Milligan sikeresen legyőz. A The Depths a tudós Stein professzor szemszögéből meséli az eseményeket, aki egy tengeralattjárón járja az óceán mélyét, hogy bebizonyítsa, Atlantisz – és Namor – nem létezik. A legénység persze másképp vélekedik, ám ezt Stein gyerekes babonáknak tudja be, amíg szemtől szembe nem találja magát azzal a lénnyel, aminek létezését tudományosan tagadni merült a mélységbe. Namor azonban többnyire csak elmosódottan, alig kivehetően, vagy éppen panelen kívül szerepel a képregényben, a sorok mögötti, a babonás félelmekben megbújó jelenléte azonban az egész sztori hangulatát erősen meghatározza – és így az egész sokkal élvezetesebb, eredetibb és hatásosabb. Milligan voltaképp a lovecrafti hagyományoknak megfelelően ír egy Marvel szuperhőst (rejtélyes, rettegést keltő, szörnyű, szinte felfoghatatlan lény), méghozzá az egyetlent, akivel ez hitelesen eljátszható – hiszen hosszú pályafutására tekintve meg kell állapítanunk, hogy ő az, aki volt már hős és gonosz egyaránt, és ennek köszönhetően (és főleg, hogy természetesen nem a fősodorban vagyunk, hanem a kontinuitásba nem feltétlenül számító Marvel Knightsban) nem lehetünk biztosak a szándékaiban. Ettől működik olyan jól az egész, nameg Esad Ribic nyugtalanító színekkel és sötétséggel operáló festményeitől. A következő részben pedig már biztosak lehetünk benne, hogy a sztori elmozdul a „hiszek benne, vagy nem hiszek benne”-féle dilemma holtpontjáról – és hogy onnan hová tart Milligan, arra roppant kíváncsi vagyok.

Venom: Dark Origin 3: Kezdenek komoly kétségeim támadni ennek a minisorozatnak a létjogosultságával kapcsolatban – még ha a színvonalára nem is nagyon lehet panaszunk, hiszen egészen jól van megírva és megrajzolva is. De Zeb Wells ugyebár Eddie Brock, az első Venom történetét meséli el, amit már mindannyian jól ismerünk. Szóval értelme mindennek akkor lenne, ha Wells valamit hozzátenne a karakterhez, illetve azokhoz az eseményekhez, amik a szimbiótával való egyesüléshez, és Pókember egyik leghalálosabb ellenségének születéséhez vezettek – félreértés ne essék, nem retconról beszélek (Isten őrizz), pusztán a jól ismert sztori új szemszögből való bemutatásáról, aminek segítségével gazdagodhatna a Venom-mítosz anélkül, hogy beletenyerelnének a kontinuitásba. Az új szemszög persze megvan, hiszen most Brock oldaláról ismerjük meg a sztorit, de ennek ellenére ez már a második rész, amiben egy jottányi plusz információ nincs a karakterrel kapcsolatban. Semmivel nem értjük meg jobban, hogy mi játszódik le benne, hogy pontosan hogyan jut el bizonyos döntésekig, mint abban a ’80-as évekbeli Pókember-sorozatban, ahol minderről eredetileg szó volt. Valami újdonságot csak az első szám hozott, amiben Wells visszament Brock gyerekkorába, és bemutatta, hogyan vált azzá a szeretetre és főleg, elismerésre szomjazó, ambiciózus emberré, akinek megismertük. Azóta isa por és homou, minden, amit kapunk, csak önismétlés. És ez erre a harmadik részre, ami teljes egészében Brock Venommá válásáról szól, hatványozottan igaz. 20 oldal elmegy a karakter és a szimbióta egyesülésével, és bár Angel Medina szolgál néhány igazán lenyűgöző képpel erről a folyamatról, ez nekem kicsit gyenge lábakon álló ürügynek tűnik egy normál hosszúságú képregény kinyomtatására. De hogy fair legyek, meg kell említenem, hogy nyilván vannak olyan fiatal olvasók, akik számára az eredeti Venom-sztorik már ősi történelemnek számítanak, és hajlok rá, hogy belássam, ez a mini elsősorban nekik szól (illetve remélem, hogy nekik szól, mert ha nem, akkor semmit nem értek…) Nameg azt is el kell ismernem, hogy Brock reakciója arra, hogy a szimbiótának hála megtudja, kicsoda Pókember, vérfagyasztó, és itt Medina ismét dicséretet érdemel, ugyanis gyönyörűen érzékelteti a mimikát a maszkon keresztül. Szóval jó kis képregény ez, csak nem látom sok értelmét – de a Venom-rajongók úgyis megveszik majd, ahogy arra nyilván számít Joe bácsi is.

Oldalak: 1 2