Gyilkos képregény

(index.hu / M. Csaba) A XIII koncepciója eredeti: képregényszerû grafika, dinamikus játékmenet, minimális gépigény. Az akciójáték izgalmas részekkel, érdekes karakterekkel, jópofa dumákkal és néhány bosszantó mellékhatással került a boltok polcaira.

Amikor elosztottuk a tesztelésre szánt programokat, dühödt vadként vetettem rá magam a XIII-ra, a képregényszerû lövöldözõs fps-re. Bevallom, nem áll tõlem távol az akciójátékok mûfaja, de nem is annyira a XIII koncepciója, mint inkább a gépigénye fogott meg: 1,3 gigaherzes processzorral, 256 megabájt rammal és egy Ati 8500-as videokártyával már ne nagyon ugráljon az ember, ám a szóban forgó játék azzal kecsegtetett, hogy már egy 700 megaherces processzoron is tisztességes teljesítményt képes nyújtani.

Ki a hülye?

A játék négy CD-n érkezett, ami nem tûnt éppenséggel kevésnek, de végül is elfér -gondoltam – és feltelepítettem két és fél gigabájtot a merevlemezre. Installálás közben a tisztességesen elkészített magyar nyelvû kézikönyvet olvasgattam, ahol az elsõ oldalon azt ecsetelgetik, hogy óránként tartsunk 15 perces szünetet, nehogy epilepsziás rohamot kapjunk, de a villódzó fények miatt elõfordulhat tudatzavar, eszméletvesztés vagy akár akaratlan izomrángás is. Hmmm… kezd izgalmas lenni.

Ahogy elindítjuk a programot egy képregényszerû, ám elég ostoba menürendszerrel találkozunk. Bizonyos idõnek el kellett telnie, amíg rájöttem, hogy pusztán az egér használatával nem tudom megoldani a mozgást az egyébként magyar nyelvû menüben, az enter és esc billentyûk használata kötelezõ. Mindenesetre újszerû élményt jelentett, hogy már a menüben elakadtam, ami lehet egyrészt programozói szándék is, nevezetesen hogy már a játék elindítása is egyfajta ügyességpróba legyen, meg lehet persze az én bénaságom is akár.

Amnézia

A játék során XIII-at, az amnéziás kommandóst alakítjuk, akit az elnök meggyilkolásával vádolnak, ám pár száz ember kiirtása után lehetõségünk nyílik majd bebizonyítani, hogy tiszták vagyunk, mint a frissen esett hó. Hõsünk különbözõ képességekkel rendelkezik (például: öngyógyítás, célzás, vagy akár a behatolás) melyek kezdetben nem állnak rendelkezésünkre, ám a játék elõrehaladtával mind jobban elõjönnek a kiképzésünk során elsajátított hasznos tulajdonságok.

Jópofa történetrõl, humoros dumákról, sõt, még akár valódi karakterekrõl is beszélhetünk, de egy ilyen jellegû játéknál nem a sztori a lényeg. A XIII indító képsorai mindenesetre hatásosak: a tengerparton ébredünk, nem emlékszünk semmire, de az egybõl kiderül, hogy valakik nagyon csúnyán lelõttek minket. Egy dekoratív baywatch-cica rohan a segítségünkre, ám mint mondtam, a behatolás képessége ekkor még nem áll rendelkezésünkre.

Újszerû megközelítés

Normális esetben egy ilyen nõi karakter rögtön belénk szeret, a játékmenet egyharmadánál felmerül, hogy esetleg áruló, de félúton levetkõzik, ami meggyõz minket lojalitásáról, és egyébként is, folyamatosan az orrunkba lóg a melle, a fõellenség elpusztítása után pedig csábosan az ágyába invitál minket. Nos, a XIII-ban a lányt semmi perc alatt szitává lövik, még a nevét és a számát sem tudjuk meg, de ez már úgyis mindegy, kezdõdik az akció. Innentõl kezdve harmincnégy szinten, kórházban, irodában, tengerparton, dzsungelben, jégmezõn, sziklák között, csatornákban és tenger alatt kell végiglövöldöznünk magunkat.

A játék grafikája elsõ ránézésre a rajzfilmjelleg miatt kifejezetten jónak tûnik, ha azonban jobban megvizsgáljuk a tereptárgyakat, rájövünk, hogy a játék motorja már meglehetõsen elavult. A környezet, a tárgyak, az effektusok mind-mind a két-három évvel ezelõtti színvonalat képviselik, ám ha jobban végiggondoljuk, ez nem hátrány, hanem bizonyos szempontból éppen hogy elõny.

Legyek

Nem tudom, mi folyhatott a háttérben, de az egész olyannak tûnik, mintha a készítõk azt az utasítást kapták volna, hogy írjanak egy olyan programot, ami jól néz ki, de még a gyengébb gépeken is jól érzi magát. A valódi világot mintázó, versenyképes grafikával rendelkezõ, ám szerényebb gépeken is elfutó játék elkészítése eleve lehetetlen feladatnak tûnhetett (az is), így a készítõk egy sematikusabb, könnyebben mintázható világhoz, a képregényekhez nyúltak.

Így aztán két legyet ütöttek egy csapásra. A játék grafikája egyrészt ötletes, eredeti, és az egyszerûségét ostorozó kijelentésekre könnyedén lehet azzal válaszolni, hogy \”de hát kérem szépen, a képregények már csak ilyenek\”, másrészt meg gyengébb gépen is remekül elfut. Olyannyira, hogy 1024*768-as felbontás mellett sem szaggatott a játék, ami a gépem teljesítményét és az aktuális dátumot figyelembe véve már önmagában meglepõ jelenség, de valószínûleg egy egy gigaherzes gépen és geforce2-es videokártyán is hasonló élményben lett volna részem.

Nem használ

A grafikáról tehát ennyit, lássuk játékmenetet. Mostanában még az akciójátékok mûfaja is egyre inkább a cselekrõl meg a lopakodásról szól, üdítõ színfolt hát a XIII, ahol szinte nincs is már dolgunk, mint futnunk és lövöldöznünk. Néha ugyan elõfordulnak a játékmenet színesítésére született settenkedõs meg logikázós pályaszakaszok, de ezek nem lassítják be érezhetõen a tempót. Mindezt valóban pozitívumként említem, ha gyilkolni akarok, ne kelljen már taktikáznom, így a szóban forgó játék remek alkalmat kínál alantas és szégyellni való ösztöneink kiélésére.

Persze némi feszültség marad az emberben, hiszen ártatlanokra például nem lehet büntetlenül lövöldözni, õket azonban nyugodtan leüthetjük székekkel, sörösüvegekkel vagy lapáttal, már ha sikerül felvennünk ezeket a tárgyakat. A \”használ\” gomb ugyanis nem mûködik mindig tökéletesen, van, hogy csak sokadik próbálkozásra tudjuk felvenni a támadószéket, ami különösen akkor kínos, ha a nyomunkban egy, az \”ártatlanok\” kategóriájába esõ rendõr lohol, töltött fegyverrel. Le nem lõhetem, fejbe vágni meg nem tudom.

Nem vicces

Hasonló kaland, amikor Tom Cruise-ként a plafonról lógva leereszkedem a kommandósok közé, ám amikor észrevesznek, egyszerûen hiába próbálom, nem tudom elengedni a kötelet. Persze miközben én kétségbeesetten nyomogatom a kérdéses gombot, a kommandósok négy felõl lövöldöznek cafatokra. Mikor aztán feladom, és úgy döntök, hogy inkább fegyvert rántva a kötélen lógva számolok le az ellenfelekkel, a 44-es magnum helyett egy álkulcs jelenik meg a karakterem kezében. Tehát magatehetetlenül lógok, mint egy kukac a horgon, kezemben egy fenyegetõen csillogó álkulccsal, miközben a gonoszok gépfegyvereikkel kedélyesen szétlõnek. Korrekt.

Pár bosszantó apróság még van a játékban, például teljes install mellett miért kell nekem cserélgetnem a meghajtóban a CD-ket, illetve az sem egészen világos, hogy a gyorsmentés miért nem az aktuális állapotot rögzíti, hanem a pálya elejét? Ez már csak azért is kínos, mert sokszor hosszú beszélgetéssel indul egy küldetés, így ha lelõnek, újra és újra végig kell hallgatnunk a párbeszédeket. Furcsa még, hogy az egyik fõellenfélnek szánt hajlott hátú, beteges hajlamú professzor miért ugrál boldogan, miután már vagy háromszázszor fejbe lõttem shotgunnal, ha egy kommandósnak egy jól irányzott lövés is elég?

Kompromisszum

Ezeket, és még pár bosszantó apróságot leszámítva azonban valóban szórakoztató, dinamikus a játék. Vannak ötletes pályarészletek és akciók, van, hogy nem az egyenes a legrövidebb út, de mindig csak annyira kell taktikáznunk, hogy a tempó azért ne lassuljon le vészesen, és ha valaki gyengébb géppel rendelkezik, vagy esetleg valami újszerûre vágyik, annak tényleg szórakoztató lehet a XIII.