Fekete Adam

Gyere, Adam, üljünk le, beszélgessünk egyet. Látom, hogy a rengeteg izom és a mogorva tekintet alatt helyén van a szíved, de azt is, hogy szükséged van az útmutatásra.

Az ötezer év alatt, míg aludtál, kialakult a konstruktív kritika, ami azt a célt szolgálja, hogy minél jobb dolgokat adjunk ki a kezeink közül. Ami elismeri az erényeket, de nem tagadja le a hibákat, abban a reményben, hogy az utóbbiak kigyomlálásával az előbbiek is nagyobb teret tudnak kapni.

Mert vannak itt jó dolgok, amikkel teljes mértékben egyet értek, hiába tűnnek elsőre ordas klisének. Hogy olykor a gyerekek emlékeztetnek arra, milyennek is kell lennie a világnak. Hogy sokszor a nagyhatalommal bíró emberek nem rendelkeznek kellő perspektívával ahhoz, hogy eldöntsék, mi a jó és a rossz, és bizony erre sokszor kevésbé szerencsésebb embertársaiknak kell őket emlékeztetni. Hogy egy női karakter nem attól lesz erős, hogy egy tonna képességet adunk neki, hanem hogy akkor sem adja fel, ha rossz lapokat kapott az élettől. Az is tetszik, hogy rávilágítasz az emberi álszentségre, ami elfogadja azt, ha egy országot a természeti kincsei miatt kiszipolyoznak, de azt már elítéli, ha emiatt ott konfliktus robban ki.

Csupa jó gondolat. Csakhogy ezt a filmet fiatal mesterséges intelligenciák írták pankrációmérkőzéseket és számítógépes játékok átkötő videóit tanulmányozva. Valójában az egész egyetlen nagy harc, kicsit olyan, mint azt bámulni, hogyan hentel az egyik barátunk a Diablóban. Jó néhány jelenet és karakter pedig olyan harsány, hogy az egy Michael Bay filmben is sok lenne, és amihez képest Sam Raimi Pókemberei legrosszabb pillanatukban is Oscar díjas alkotásnak tűnnek. A humort olykor mintha patikamérleggel próbálná kimérni egy remegő kezű, zöldfülű gyakornok, gondolok itt az Igazság Társaság tagjainak évődéseire. A nagy igazságokat néha úgy nyilatkozzák ki, mint szerepjátékozó gyerekek, akiket nagyon megihletett egy kedvenc történetük. A látványvilág pedig olyan, mintha egy, A fiúk világában játszódó Vought-produkcióról beszélnénk.

Látod, az ötletekkel elégedett vagyok, a megvalósítással vannak komolyabb gondjaim. Ne, ne akarj most szénné égetni a villámaiddal, csak azért, mert úgy érzed, most én is azt teszem. Mondom másképp: látom, hogy követendő példának tartod Clint Eastwood karaktereit. Azt, hogy a főszereplő lehet kiábrándult, cinikus, bemocskolhatja a kezét, hozhat rossz vagy önző döntéseket, és nem kell hatalmas partiarcnak lennie, akinek csak azért van igaza, mert ő a történet hőse. De figyeld meg, az Eastwood által rendezett filmeket átjárja egy csöndes intelligencia, amiről bizony példát vehetnél.

Mert a helyzet az, hogy bármennyire is savazlak, én valójában a te oldaladon állok, és nem csak azért, mert bírom a téged eljátszó Dwayne Johnsont, aki karizmával és karizmájával korunk Schwarzeneggerévé gyúrta ki magát – noha elvállal olykor olyan szerepeket, mint meleg testőr a Csak lazánban, vagy kokainfüggő palimadár az Izomagyakban –, hanem azért, mert úgy érzem, hogy jófelé tapogatózol.

Az elmúlt évtizedben egyre jobban elterjedt trend az, hogy a szuperhős az atyaúristen, az emberek pedig birkák, akik nem tudnak egyebet, mint menekülni, segítséget kérni vagy olykor fotózkodni bajnokukkal. Te pedig ezzel szembe mész, és ezt jól teszed, de nem mindegy, hogyan. Kérlek, tedd meg, hogy legközelebb legalább feleannyi energiát fektetsz a párbeszédekre, mint a lassított felvételekre.

Mert arra kell rájönnöm, hogy bizony a számos, rengeteg, megannyi, regiment hibájuk ellenére a DC filmek jobban szeretik és becsülik a kisembert, mint a sokkal profibb Marvel Moziverzum, és te ezt egy kicsit mintha továbbvinnéd.

De ez egyelőre inkább egy nagy videóklip, nem pedig teljes értékű film, mint azok az alkotások, amikre te nagy elődként tekintesz. Kérlek, az ezt követő filmek legyenek olyan lecsiszoltak, mint a muszklijaid.

Jaj, a nézettségtől nem kell félned, így is rajongók milliói fognak elmenni rád, védeni is fognak becsülettel. De attól még te is többet érdemelsz, és bizony ők is.

Szerető barátod, a kritikus.

Pusztai Dániel