[Frissítve] Ez a két szó ritka esetben nem csak a képregényolvasókat bosszanthatja, hanem azok alkotóit is megszakíthatja. Lakatos István néhány hónappal ezelőtti kiállítását néhány nap után le kellet zárni csőtörés okán. Az Eduárd galéria kapott az alkalmon, így a Tim Burton és a későszoci magyar mesekönyvek képi világainak felezőmerőlegesének valamelyik pontján elhelyezkedő képregényrajzoló (ugye az is?) munkáit megtekinthetjük holnaptól kezdődően.
A félbemaradt kiállításról korábban hírt adtunk és annak megnyitójáról képes beszámolóval is szolgált Csacso kolléga. A régi-új kiállítás meghívója itten, vagyis minden olvasónk meghívva.
Pontos cím és időpont is onnan olvasható ki, mint ahogy az is, hogy Kiss Feri nyitja meg a kiállítást.)
Lakatos István vagyok, 1980. november 10-én születtem Budapesten.
Kiskunhalason végeztem el az általános iskolát, aztán Kecskemétre kerültem, a Piarista Gimnáziumba. Akkoriban a filmek érdekeltek, ezzel is akartam foglalkozni, ezért a Pázmány Péter Katolikus Egyetemre jelentkeztem, magyar-kommunikáció szakra. A magyarról később áttértem az esztétikára, majd tévés szakirányt végeztem kommunikáció szakon.
A filmeket zabáltam, a velük kapcsolatos lexikális tudás is beteges méreteket öltött, ezért hát kikötöttem a Pesti Estnél, ahová DVD-kritikákat írtam két vagy három évig, és bekerültem az egyetemi újság, a Pázmány Campus szerkesztőségébe is.
Közben folyamatosan olvastam a képregényeket. Gyerekkoromban átestem a kötelező szuperhős- és transformersrajzoláson, aztán jó néhány év kimaradt és nem is igazán emlékszem, hogyan tért vissza a képregény iránti vonzalom.
Az első „komolyabb” képregényem egy Poe-feldolgozás az Egy hordó amontillado volt. A négy oldalt fél évig rajzoltam.
Akkoriban kezdtem el filmajánlókat írni az Új Ember ifjúsági lapjába, a Teofilba. Oda is elkövettem néhány gyengébb minőségű képregényt, amiknek a hibáiból aztán sokat tanultam.
Például a számítógépes színezésben azt a típusú aprólékosságot utálom, hogy látszódnia kell a legutolsó izomdudornak is. Teljesen fölösleges, merthogy alapvetően a képregény stilizált. Maradjon csak ott a ceruza, a lecsöppenő festék – ettől lesz lelke a képregénynek. Ebből látszik, hogy egy ember áll mögötte, nem pedig egy lélektelen grafikai program.
A kortársaim közt nagyon egyedül érzem magam.
Én előbb ceruzával szoktam megrajzolni a képregényoldalakat úgy 60%-osra, utána tussal átrajzolom, és ezután festek vízfestékkel, illetve fapáccal. Egyszer kávéval is próbáltam, mivel barnamániás vagyok.
Három éve vettem részt az első megmérettetésen, a Pesti Est és a Nyitott Könyvműhely közös képregénypályázatán: a felnőtt kategóriában 3. lettem.
A Steven Seagal megmenti a világot egy novellámból készült. Főhőse, egy szerencsétlen magyartanár úgy nyeri el a biológiatanárnő szívét, hogy a postaládájában minden nap talált szervekből összerakja Steven Seagalt és a tanárnő még félkész állapotban beviszi a diákjainak szemléltetni. A két tanár összejön és amikor az utolsó darab is megkerül – történetesen a copf – akkor Steven Seagal elindul, hogy megmentse a világot.
Aztán történt egy változás a rajzstílusomban. Két éve bekerültem a pszichiátriára, mert vagy húsz csikket elnyomtam a kezemen.
Életem egyik meghatározó élménye lett ez. Bekerültem oda, mint egy talicska sz*r, és fölálltam és sokkal jobban jöttem ki onnan. Bent találkoztam olyan emberekkel, akikkel tényleg durva dolgok történtek, és ők csak ültek és nevettek. És akkor megkérdeztem magamtól, hogy nekem mi is a bajom.
A vidámságnak hosszú távon nincs súlya, a vidámság múlandó. Egy embert a rossz benyomások határozzák meg, azokból építi fel magát. Szerintem vannak a halálnál rosszabb dolgok is.
Egy lány miatt volt ez az egész, aki szintén fontos a képregényeimnél, mert miatta akartam képregényrajzoló lenni, minden képregényemben ott van valahol. Lencsilány figurája is belőle született.
Ezekből a történetekből egyszer, ha lehetőségem lesz rá, kötetet is szeretnék, még három-négy történet megrajzolásra vár.
Aztán ott vannak még a halott kisgyerekek, akiknek még nincs nevük, mert nagyon nehezen találom meg a megfelelő neveket.
A sötét dolgoknak is sok változata van. Van, ami komor és nyomasztó (netán gonosz) és van, ami szomorú, de közben szép is. Nagyon fontosnak érzem, hogy a figuráimnak lelkük legyen, és hogy azonosulni tudjak velük, hogy az olvasó is átélhesse ugyanazt a fájdalmat és szomorúságot, amit én.
Tavaly poénból pályáztam a Tehénparádéra. Kívül nevezetű tehenem részt vett az országos kiállításon. Többek között Lencsilány is volt rajta, egy cilinderes nyúl, robotok és egy nagyon szomorú körte.
Nyáron volt a Várfok Galéria Audis pályázata, ahol a Filó Vera írása alapján készült Dodi és az Audi szerepelt szintén itt, az Eduárdban tartott kiállítás anyagában.
Nagyjából egy éve vettek be az MKA-ba.
Tavasszal megosztott harmadik lettem a Mátyás-képregény pályázaton. A Mátyás király és a csecs vitéz című mesét dolgoztam fel.
Kissferivel is készítettem két egyoldalast, a Morbidissimót és A róka és a sast.
Képregényíróként és rajzolóként egyébként nagyon fontosnak találom, hogy aki komolyan foglalkozni akar ezzel, mindenképpen át kell esnie néhány adaptáción. Ez megadja a szöveg és a történet tiszteletét, egyben korlátokat is szab, hogy az ember ne engedje át magát a pillanatnyi bizonyítási vágynak.
A Műút augusztusi számában jelent meg eddigi legkomolyabb munkám, a 16 oldalas Miserere homine – Ember irgalmazz! című munkám. Tudtam, hogy ez nagyon fontos dolog lesz a számomra. Egy többéves kósza ötletemet dolgoztam át, amibe belevettem az istenhitemet, az Egyházzal kapcsolatos véleményemet, az emberekről és amúgy a világról kialakított képemet, mindezt egy gótikus steampunk jövőbe helyezve. A képregényt nyolc hónapon keresztül készítettem, még a játékboltos eladói munkámat is otthagytam miatta.
Nálam a képregénykészítés elkötelezettség, elhivatottság, álom, mánia, cél. Ma már nem tudom elképzelni enélkül az életem, nagyjából ezzel is definiálom magam.
*
Egyszer Piliscsabán nagyon berúgtam. A szobatársaim aludtak vagy csak nem engedtek be. Én pedig felmentem az erdőbe. És hajnalban arra ébredtem, hogy egy fehér bőrű, vörös hajú lány fölém hajol, és azt mondja, most már ébren vannak a többiek. Pár szót beszélgettünk a lánnyal, aztán egyszer visszafordultam és már nem volt ott senki.
Valaki később azt mondta nekem, hogy szerinte ez a vörös hajú lány egy angyal volt.
Azóta egyszer-kétszer még álmodtam vele és mindig úgy ébredtem fel, hogy azok voltak eddigi életem legnyugodtabb percei.