Első a család, második Budapest: Fekete Özvegy

Jó egy évtizeddel azután, hogy Natasha Romanov felbukkant a filmvásznon, végre kapunk vele egy önálló filmet. Nem ő lenne az első karakter, aki bemutatkozása után nyomná szólóban, elég csak Fekete Párducra, III. Pókemberre, vagy a DC esetében Wonder Womanre gondolni, de ő az első, akit már hét korábbi alkotásban láthattunk. Ez alatt volt alkalmunk elég rendesen megismerni, így a lecke adott a készítőknek: mi újat tudnak mutatni a karakterről?

Valójában nem sokat, de az alkotók javára írandó, nem is erre teszik a hangsúlyokat. Persze betekintést nyerhetünk Natasha gyerekkorába, megismerhetjük az életében meghatározó szereplőket, de nem akarják a karakter minden apró manírját megmagyarázni, hanem fogják a filmek során eddig elejtett utalásokat, és hagyják, hogy azokból egy saját történet szökkenjen szárba. Ennek következtében a Fekete Özvegy kicsit természetesebb, organikusabb és önálóbb, mint jó néhány társa, amelyek inkább érződnek töltelékepizódnak két Bosszúállók film között.

Ennek megfelelően a Fekete Özvegy egy nagy, hangos, látványos akciófilm, annak pedig tökéletesen működik. Nem mintha ne lennének komolyabb döccenők, így amikor a főszereplők a családról kezdenek eszmecserét folytatni, a történet leül, és némileg szégyenkezve vakarja a fejét. Ugyanígy továbbra is felróható a jó gonoszok hiánya, és most nem is a Kiképzőről beszélek, hanem a mögötte álló személyről. Igazából persze ideje sincs kibontakozni, a végét leszámítva csak pár jelenet erejéig láthatjuk a filmben, pedig az általa képviselt bűntettek, mint a gyerekkatonák és az emberkereskedelem talán többet érdemeltek volna. Összehasonlításként vessük őt össze két másik hasonló karakterrel, az X-men 2 William Strykerével és A tél katonája Alexander Pierce-ével. Mindketten jóval több játékidőt kapnak, így van alkalmuk kibontakozni, és a történet során is végig jelen vannak.

Emellett a humor is itt-ott kicsit bumfordian van jelen, amit a Homer Simpsonba oltott orosz Amerika Kapitány, Vörös Őr képvisel, akit egyébként David Harbour szerethető mackóssággal alakít (és szintén nem Marvel filmről beszélnénk, ha nem látnánk egy színészt számítógéppel megfiatalítva). Pedig egyébként az akciók szépen viszik előre a történetet, a fentieket leszámítva nincs túladagolva fölösleges humorral vagy zeneszámokkal, bármerre járjunk, szép operatőri képeket kapunk az adott helyről, és ha már itt tartunk, a készítők jelesre vizsgáznak Budapestből, és nem csak azért, mert hússzor elmondják, hogy kell helyesen ejteni. Telitalálat Natasha pesti lakása, ami jellemzően kopott a belső udvarától és szétvert postaládáitól kezdve a szürreálisan kanyargó lépcsőházon át a magas beltérű, mégis sötét szobákkal bezáróan. Természetesen azért madártávlatból látjuk a laikusok kedvéért a Szabadság-szobrot és a Parlamentet, de a készítők tényleg kihasználják a közeget, és nem csak nagybetűkkel kiírják, éppen hol járunk.

A történet szívét azonban mégis csak a két Özvegy, Natasha és Yelena kapcsolata jelenti, amely esetén a már rutinos Scarlet Johansson méltó társat kap Florence Pugh személyében. Semmi olyasmit nem kapunk persze, ami túlmutatna egy akciófilmen, de azt minden erőlködés nélkül, őszintén hozzák. Ha a film a többi karakter terén is így kezelné a családot, erősebb alkotást kapnánk.

Ami így is egy akciófilm lenne. Nincs ezzel semmi baj, nincs ebben semmi pejoratív. Emlékszem, a képregényfilmek előtt éppen ez a zsáner uralta a filmvásznat, Halálos fegyver, Drágán add az életed, Féktelenül, A szikla, Mire valók a rosszfiúk?, Fegyencjárat, Utánunk a tűzözön, Két tűz között, Két túsz között… napestig sorolhatnám ezeket a címeket.

A Fekete Özvegy pedig tökéletesen beleillik ebbe a sorba, annyira, hogy nagyon el is van a maga high tech kémvilágában, amelyben már Vasember felbukkanása is hangulatromboló lenne, hogy Hulkról ne is beszéljünk, és ez akkor is így van, ha ezek az úriemberek olykor szóba kerülnek. De hát Natasha egyik jellemvonása éppen az volt, mennyire igyekszik kapaszkodni a szörnyek és istenek világában.

A Fekete Özvegy nem a legújabb Végjáték, nem a legújabb Igazság Ligája, nem olyasmi, ami feszegetni akarja egy zsáner határait vagy szépen orra esik ebben. Egy olyan film, ahol a dolgok nagyot robbannak, az utcákat legyalulják, az egész világ sorsáról pedig az ököl ereje dönt. Semmi olyasmi, amit ne láttunk volna egy akciókasszasikerben, azoktól nem kiemelkedve, de nem is lemaradva.

Pusztai Dániel