Deveraux – A hazavezető út

Papp Imre szériája kapott már hideget-meleget egyaránt a „Mignola-utánzattól” a „feltétlenül olvasandóig”. Most, hogy már a második történetfolyam is beindult Adj még édes álmokat! címmel, a Deveraux sorozat belépett az egybefüggő sztorivonalat felmutató, legtöbb számot megélt magyar szerzőis képregények közé, ahol eddig Pilcz Roli unatkozott egymagában. Elengedhetetlen tehát, hogy komolyabban is foglalkozzunk, milyen volt a hazavezető út Deveraux-ék társaságában.

Először is, adott egy démonirtó (Michael Deveraux), aki bizonyos mágikus képességek birtokában áll, és ezek segítségével tudja legyakni az ellent. Aztán ott egy nagyon szótlan nyurga, négyujjú fickó (Leto), aki általában csuklyában császkál és félelmetesen keményen aprítja a démonokat. Sokszor ő végzi Michael munkájának nagyját. Végül egy alacsony, békapofájú démonféleség egészíti ki a csapatot (Freddy), aki amellett, hogy gyáva, nem igazán tud hozzátenni a közjóhoz, így legtöbbször csak a száját jártatja. Noha majdhogynem sablonosnak mondhatnánk őket, de a rögtön felismerhető fizimiska, a reakciók és viselkedések egyedi karakterekké teszik őket. Ez pedig – bármilyen történetbe is csöppenjenek az író által – jól működik.

A sztori szépen bontakozik ki. Igaz, eleinte úgy tűnik, hogy csak amolyan ad hoc módra történnek az események, az olvasó csak sodródik az árral, ami – bevallom – kesernyés szájízt ad a dolognak. Ez pedig sajnos Papp Imre írói oldalának róható fel. Nem csodálom, ha többen az első füzet után lemondtak a Deveraux-ról azzal a mondattal félretéve a kiadványt, hogy „na megint egy átlagos szerzőis”. Igen, az első füzet valóban a tucatszagot, a „mignola-lopást” prezentálja, és nem kecsegtet egy szépen kidolgozott ívű történettel.
De el kell mondani, hogy aki bizalmat szavazott a folytatásnak, esetleg beszerezte a kötetes kiadást, az biztosan nem csalódott. Egyben olvasva ugyanis rájövünk, hogy Papp Imre ügyesen adagolva hinti el az egyes információ morzsákat, amik a végén kiadnak egy egészet és szépen felépül a sztori. Egyre többet tudunk meg a szereplők múltjáról, egymáshoz való viszonyáról és az ezekből fakadó bonyodalmakról.
Tény, hogy Imre nem profi történetmesélő, és néha az indokolatlanul beleírt humoros beszólások is megakasztanak egy-egy jelenetet. De tény az is, hogy ahol kell, ott a poénok célba találnak, a karakterek fel vannak építve és véletlenül sem mosódnak össze, ez pedig már önmagában véve is eladja a történetet. A Deveraux igazi erőssége ebben van: megszeretteti a főszereplőket és ezzel bármit, ami a szereplőkkel történik. Mert a végén az olvasó számára nem az lesz a fontos, hogy mi történik, hanem az, hogy egyes helyzetekre hogyan reagálnak a főszereplők. Ezt elérni nagyon keveseknek sikerült eddig idehaza.


Marginális pont mindig a rajz. Papp Imre lopott alapanyagból dolgozik? Eleinte lehet. Viszont ezt olyan ügyesen saját magához idomította, hogy a végén nyoma sincs Mignola-nak, csupán a kontrasztos képeknek, ami pedig veszettül jól áll – nem csak a rajzolónak, hanem – a képregénynek. Szürkeárnyalattal sehol nem találkozunk, ahogy színekkel sem, de egyik sem hiányzik. Természetesen akadnak elrajzolások, nem is egy vagy kettő, de a felétől már egyik sem akkora – ráadásul egyre kevesebb van belőlük – hogy elvonja az olvasó figyelmét a történetről. Ennyi pedig bőségesen elegendő ahhoz, hogy élvezetes művet fogjunk a kezünkbe.

Összességében egy indulószagú, de egyre magabiztosabban írt-rajzolt képregényről van szó, ami külön figyelmet érdemel az egyre szélesedő szerzőis palettán. Ha pedig hozzátesszük, hogy egyike a szerzőis-ösvény kitaposóinak, amin szép lassan egyre többen fognak végighaladni, akkor már-már némi tiszteletet is érezhetünk a mű irányába. Természetesen a kevésbé szentimentálisaknak önmagában is jó szórakozást nyújt majd. Szeretjük.

Tálosi András