Death Note: Korszerű nemezis

Azt tudjuk, hogy a mangák (manva, OEL, nekem nyolc) belépése a honi trend- és popkultúrába itthon is kiemelkedő sikerrel zajlott. Nem meglepetés, a globalizáció melldöngetésének ilyetén aspektusában nincs nagy különbség Amerika és Franciaország, Franciaország és Magyarország között (az arányok és a helyi jellegzetességek mások, persze, de legyünk nagyvonalúak). De ha egy cím olyan népszerűséget ér el, hogy a Képregénybörzén a MangaFan kiadó vezetője konkrétan közli, hogy visszavásárolná bárki első kötetét, mert az három hónap alatt elfogyott, akkor azért érdemes valami extrára gyanakodni.

Fonottszakállú bölcsészek, bordóinges trendspionok és Ryuk-kulcstartós középiskolások más és más elképzelésre juthatnak a siker okait illetően. Én két dolgot emelnék ki. Az első egyszerűbb: a nem izomból mangafób olvasók által könnyedén fogyasztható történetvezetési – és rajzstílus növeli a potenciális befogadók körét, és kiegyensúlyozottsága révén (kalapemelés no.1) nem riasztja el a fogyasztót a további részek vásárlásától (mint például a zsibbasztóan kaotikus Trigun). A másik bonyolultabb, és úgy érzem, sem helyem, sem kellő rálátásom nincs arra, hogy mélyebben bele tudjak menni ilyesmibe, de azért megpendítem: társadalomkritika. Kíméletlen, tűpontos és nagyon aktuális jelenségekbe tenyerelt bele Ohba Tsugumi (máig nem tudni egyébként, kit/kiket rejt az írói álnév). Kiemelten kezeli az internetet, korunk leghálásabb diplomamunka-tárgyát, ill. a világhálóval kapcsolatos veszélyekkel (egy frászt, a realitással) szembesít: azzal, hogy felszámoljuk a magánéletünket (iwiw és hasonlók), azzal, hogy ismeretlenül, tételesen kinyilatkoztatunk bármit, bármikor: egy lépés választ el minket attól, hogy – kvázi – istent csináljunk magunkból. Ez az egy lépés pedig a Kiválasztottság: a hatalom egyelőre mindenki kezében ott van. Mi lesz, ha egyvalaki kapja meg?

Talán a japán kultúrában való járatlanságom miatt tűnik esetlennek a shinigamik – halálistenek – beemelése a történetbe. Viszont mindenképp izgalmas az unalom (kortünet ez is, naná) által kiváltott, végzetesen véletlenszerű deus ex machina: Ryuk, a fenti világ játékosa azt teszi meg élet és halál urává, aki épp arra jár. A 17 éves Light (a beszélő név triviális) igazi, belevaló szociopata: elképesztően intelligens és ugyanennyire gátlástalan, morális aggályai soha nem voltak (az első kötet pároldalnyi vívódása kötelező, de jelzésértékűen rövidre szabott kűr). Ohba a főhős(?) korából fakadó naivitással szúrná ki a szemünket, de hamar rájövünk: Lightot sosem érdekelte a világ jobbá változtatása, csupán önmaga és a saját hatalmának saját – teljesen torz – értékrendje szerinti gyakorlása. Érdemes egyébként megnézni, hogy a 17 éves fiúval a szerző gyakorlatilag a cselekmény kezdete előtt megszólítja és azonosulásra készteti az elsődleges célcsoportot (az elsődlegesség inkább időben értendő, mint témában: arra célzok, hogy ez a manga szerencsétlen csillagzat alatt is sikeres lett volna). Olvasóként pavlovi reflex-szerűen készülünk a méltó ellenfél megjelenésére, L-re pedig nem is kell sokat várni: a névtelenségbe burkolózó detektív sablonszerűen (nem rossz értelemben! sablonokra szükség van) ellenpontozza Lightot: míg a fiú éltanulóként, mintagyerekként kirakatban van, L-t senki nem ismeri; az igazságot pedig nyilván ellentétes előjellel keresik. A következő – szintén megszokott – lépés, hogy mégis inkább tükörképei egymásnak: szellemileg, logikailag és karakterileg. A különbség tényleg csak Ryuk: ha L-nél lenne a Halállista, valószínűleg ugyanazt tenné vele, mint Light. De hát ilyen egy jól megírt nemezis: a szükségszerűen teremtődő ellensúly, vagy ahogy a Blöff disznótartó gengsztere, Bunkó fogalmaz: „Az érintett erősebb fél kinyilatkoztatása a méltó büntetés mértékét illetően.”

Egy ilyen kettős párharcába olvasóként nagyon nehéz beilleszkedni, Ohba pedig tesz róla, hogy ne is sikerüljön. A Death Note világa taszítóan érzelemmentes, a szereplőket elvétve látjuk esendőnek, maszk nélkül, elmenekülve a high-tech épületek, a munka, a média, a Nyomozás elől. Az összes szereplő bántóan magányos. Aki mégis mer érezni (a 2. kötet ifjú özvegye), nem való ebbe a világba: Light gondolkodás nélkül végez vele (mindig azon töprengek, hogy kimarad-e Naomi halálakor egy ziccer: egy talányos rajz alapján mintha állapotos lenne, egy Halállista – instrukció pedig utalhat erre is – várom a megfejtéseket). A ridegség miatt az olvasó bizonytalanná, talajvesztetté válik, és egyre inkább voyeurködik, mintsem beszáll a játékba. Az azonosulási pontok keresése mégis gyors továbbolvasásra késztet – a Death Note nagyon addiktív.

Sajnálatos azonban, hogy a sikertől és az alapötletben rejlő lehetőségektől megrészegülve a szerző egyre felületesebbé válik, egyre inkább csak a macska-egér játék csavarjaira koncentrál. Önmagát leplezi le: nem olyan okos, mint amilyennek látszani akar. Alapvető terjedelmi problémába ütközünk: ennek a koncepciónak az igazán merész és gondolatilag sűrű kifejtése nagyjából öt-hat kötetet töltene meg, mégis tizenkettő van. Egy barátom szerint a Death Note második fele a „mangaipar áldozata” lett – van benne valami. Persze Ohba rosszabb pillanataiban is olyan tudással ír, hogy élvezet olvasni, Obata Takeshi pedig borzasztó profin, tökéletes ütem- és arányérzékkel végig egyenletesen magas színvonalon rajzol (kalapemelés no.2).

Érdemes beleolvasni mindenkinek a Death Note-ba, ha másért nem, hát azért, mert pedzeget valami olyasmit rólunk – egyéni és közösségi szinten is-, amiről nem szívesen beszélünk. Fellélegezhetünk, mikor azon kapjuk az írót, hogy sarkít vagy elemel a realitástól (mégiscsak kellenek azok a halálistenek!). Picit megnyugodhatunk, de kénytelenek vagyunk elgondolkozni: mi van, ha tényleg olyanokká válhatunk, mint a manga szereplői, és főleg olyanná, mint Light? Na, akkor írhatjuk fel serényen a saját nevünket a Halállistára.

Kránicz Bence, 2008. október 29.