A 22. század elején már nem az ember az egyedüli értelmes lény a Földön, hanem két idegen fajjal, a firkákkal és a hidrákkal osztozik a bolygón. Az előzőek kicsit a bagolyra, kicsit a pókokra emlékeztetnek, füttyögve kommunikálnak, és végtermékeikből festéket és szobrokat hoznak létre. A hidrák a delfinek és a Fekete Lagúna rémének pikáns keverékei, akik mentalitásukat tekintve mind leginkább egy vezérigazgatóra emlékeztetnek, és így például az ő nyelvükre nem is lehet lefordítani az olyan fogalmakat, mint „perverzió”.
Ezek a teremtmények pedig egy harmadik idegen civilizáció, a migrátorok miatt kerülhettek kapcsolatba az emberekkel. A migrátorok ugyanis arra kényszerítik a többi fajt, hogy minél jobban keveredjenek el egymással. Ezt teszik akár úgy, hogy egész városokat kényszerítenek arra, hogy másik bolygóra költözzenek, akár úgy, hogy mondjuk plazmasugárral elégetik az ellenállókat. A szónokaikról pedig nem is beszéltünk, akik elrabolt és önálló akaratuktól megfosztott emberek. Az első száz oldalon nem kicsit olyanok ők, mintha egy Soros Györgyöt Xenu utódjának megtevő konteo csoport lázálmából léptek volna elő. Ezt valahol az is kihangsúlyozza, hogy a hihetetlen nagy népszerűségre szert tevő xenoellenes politikai frakció jelmondata az, hogy „üzenjünk a xenóknak: ha a Földre jössz, be kell tartanod a törvényeinket, és tiszteletben kell tartanod a szokásainkat”.
Aztán a történet beindul, amikor hősünk, Olga Ballard, aki életét a xenók tanulmányozásának szentelte, és akit a migrátorok a következő szónokuknak neveztek ki, ellátogat egy negyedik faj, a titokzatos ostorosok aszteroida övezetére, akik a nevükhöz méltóan egy ostoros állat és egy amőba kereszteződéseire emlékeztetnek, akik beépített reaktorokból nyerik az energiájukat és tökéletesen megvannak a világűr légmentes környezetében – és akik meg is lennének, ha a migrátorok nem törölték volna el a kultúrájukat.
A cél ugyanis az, hogy hőseink eljussanak Eredőre, a migrátorok anyavilágára, akik addigra olyan szimpatikusak, hogy mellettük az ember mégis inkább Adolf Hitler xenomorf fattyára szavazna. Majd amikor végre tényleg eljutnak az Eredőre, kiderül, hogy valójában semmi sem teljesen az, aminek gondolták, és belecsöppennek valamibe, ami jócskán árnyalja az addig emberi szemszögből kifürkészhetetlen rohadékoknak ábrázolt migrátorokat.
Brandon Hackett – polgári nevén Markovics Botond – nagyon ért ahhoz, hogy építsen fel és mutasson be különböző idegen kultúrákat, így a nyelvüket ezer színkóddal fűszerező, az őket körülvevő világot kényszeresen kifestő és szobrokkal benépesítő firkákat, vagy a befagyott hold jégburka alatti óceánban élő hidrákat, akiknek nyelvezete tele úszással kapcsolatos kifejezéssel. Emellett a történet lendületes és pörög, a karakterei pedig emberien esendőek és árnyaltak, legyenek szó humanoidokról, uszonyosokról, vagy éppen a végterméküket a falon szétkenő művészemberekből – akiknek néhány előfutára szerintem már álcában megtalálható bolygónkon.
A történetet pedig rövid fejezetelőtti kitekintő írások színesítik, amik egyszerre teszik fantasztikusabbá és kidolgozottabbá a világot. Éppen ezért szívesen vissza is térnénk nem feltétlen egy folytatás, de egy ugyanebben az univerzumban játszódó történet erejéig mindenképpen, aminek hőse lehet ember… ahogy lehet a Föld bolygó első firka elnöke, aki hidratestőrökkel veszi körbe magát, és Frank Sinatrát hallgat. (Mittomén, ötlet volt, de jogdíjat kegyetlenül felszámolok érte!)
A Xeno egy lendületes, ötletes, remekül kidolgozott tudományos fantasztikus történet. Sci-fi rajongóknak és xenofiloknak kötelező, de mindenki másnak is ajánlott.