Nem sokkal, miután a rendezői székbe került, Joss Whedon azt nyilatkozta, hogy ő egy szórakoztató szuperhős-filmet szeretne, minden újraértelmezés nélkül. Azzal érvelt, hogy szerinte ugyanis még nem született elég jó hagyományos szuperhős-film ahhoz, hogy néhány jól sikerült adaptáció után rögtön az olyan újraértelmezésekre ugorjunk, mint a Watchmen, A sötét lovag vagy a Ha/Ver.
Voltaképpen ez az a hozzáállás, amivel tisztában kell lennünk, mielőtt beülünk erre a filmre. Ugyanis a Bosszúállók nem ígér mást, mint egy pörgős akciófilmet, amit néhány apróság kivételével kiválóan is teljesít. Miután felálltunk a székünkből, nem fogjuk átértékelni a szuperhősökről alkotott véleményünket, ellenben kaptunk két és fél óra szórakozást, ami igyekszik maradéktalanul kihasználni a koncepcióban – emberfeletti képességekkel rendelkező személyek csapata megváltja a világot – rejlő lehetőségeket.
És ez az erénye egyben a legnagyobb hibája is a filmnek. Folyton pörög, egy pillanatra sem ül le, és néha már azt kívánja az ember, hogy egy kicsit lassítson, egy kicsit legyen több benne azokból az emberi, visszafogott jelenetekből, ami a Vasembert és az X-men: Az elsőket is szerethetőbbé tette. Ez az, ami minimális hiányérzetet keltett bennem a film alatt.
Pedig hiba lenne azt állítani, hogy a Bosszúállók üres, agyatlan kikapcsolódás lenne. A csapatdinamika nagyon is működik, hála a forgatókönyvnek, Whedonnak és a színészeknek. Minden karakternek megvan a szerepe a történetben, illetve legalább egyik társa jellemének fejlődésében. Tony Starkot továbbra sem a visszafogottság jellemzi, mégsem nyomja el a többieket, ellenkezőleg, a maga módján segít Bruce Bannerrel elfogadtatni sötét énjét, miközben a Steve Rogersszel folytatott beszélgetés belőle is kihozza a csapat céljai iránt elkötelezett hőst. Fivére által jelentett veszély ide vagy oda, Thor egy kicsit kilóg, bár Rogerséknek köszönhetően ő is tisztelni kezdi az embereket – míg saját filmjében még csak megkedvelte őket. A Vasember széria második részében megismert Natasha Romanovról pedig kiderül, hogy több egy formás femme fatale-nál, annál összetettebb és önmarcangolóbb személyiség.
Mert mi is a történet? Loki, Thor fivére, a Földre érkezik, hogy ellopja az Amerika Kapitányból megismert Kozmikus Kockát. Mivel a tárgy enyhe gammasugárzást bocsát ki magából, ezért Fekete Özvegy felkutatja a témában jártas Bruce Bannert, miközben Coulson ügynök beszervezi a kelletlen Tony Starkot. Steve Rogers nemrég tért magához a kómából, míg Thor már csak a fivére miatt is érintve érzi magát. A feladat egyszerű: megállítani Lokit, mielőtt a Kockával sereget idézne a Földre. Közben kiderül, hogy a Bosszúállók létrehozásáért felelős Shieldet sem feltétlen altruista szándékok vezérlik…
Ennyi, bár azért van néhány apró húzás, ami ugyan nem állítja a feje tetejére az egészet, inkább csak hozzátesz, mégis, csapatbemutató filmeknél cseppet sem szokványos. Ezek, a humor, a párbeszédek, és a – nem csupán harcra korlátozódó – csapatmunka az, amik szórakoztatóvá teszik a filmet. Ugyanis bár a film nem ígér mélyen szántó, magvas üzenetet, nem is néz hülyének minket – és ez roppant tiszteletreméltó hozzáállás.
Ami a színészeket illeti, Chris Evans és Robert Downey Jr. könnyedén hozzák a korábbi filmekből megismert karakterüket, Scarlett Johansson pedig hiteles őrlődő Natasha Romanovnak. A legnagyobb meglepetés mégis Mark Ruffalo, aki ugyan a harmadik Bruce Banner a sorban, mégis, játékának köszönhetően már az első jelenetében el tudta hitetni velem, hogy mindig is ő volt. Ugyanígy szót érdemel Tom Hiddleston, akinek karakterével szemben a Thor film után meglehetősen szkeptikus voltam, itt viszont mégis erőteljes gonoszt alakít. Clark Gregg még mindig szerethető Coulson ügynökként, és jó volt Cobie Smulderst az Így jártam anyátokkal Robinja után új szerepben látni.
Alan Silverstri traktusai jó aláfestők a jelenetekhez (bár Henry Jackman X-men: Az elsők filmzenéjével szemben külön személy szerint nem hallgatnám), látványra és az akciójelenetekre pedig tényleg nem lehet panaszunk. Sok más alkotással ellentétben a Bosszúállóknál igazoltnak éreztem a 3D-t, az akciójeleneteket tisztességesen megkoreografálták, az effektekről pedig példát vehetne az X-men filmek stábja. Néha olyan érzésem volt, mintha a stáb azt a teret és dinamizmust akarnák a vászonra vinni, ami a The Authority-nál tetten érhető.
Ez cseppet sem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy mind Bryan Hitch, mind Mark Millar dolgozott ezen a sorozaton, mielőtt át nem mentek a Marvelhez, hogy megalkossák a Különítményt, ami a Bosszúállók újraértelmezése volt a 2000-es évek elején. A filmadaptáció pedig részben ebből, részben pedig az eredeti képregényekből merít. Loki például emiatt öltözik hol elegáns üzletembernek (Különítmény), hol diszkó devlának (eredeti), és a szövetségesei ezért a Chitaurik, akik a 2000es sorozat lapjain bukkantak fel. A legszembetűnőbbek ezen a fronton mégis csak a szereplők maguk, akik az eredeti képregény-sorozat kvázi-makulátlan hőseinek és azok Különítménybeli bicskanyitogatóan ellenszenves antitéziseinek az ötvözete: emberi, esendő karakterek, hibákkal, melyeken igyekeznek felülkerekedni.
Végezetül érdemesnek tartanám megemlíteni, hogy a film élvezetéhez nem kell ismerni a képregényeket. Sőt, számomra a Bosszúállók (vagy, eredeti magyar fordításban, Bosszú Angyalai) valahogy mindig is a legkevésbé szerethető szupercsapat volt. Míg a DC konkurens csapata, az Igazsága Liga a kiadó nagyjait vonultatta fel (Superman, Batman, Csodanő, Villám, Zöld Lámpás… Aquaman…), addig a Bosszúállókba ritka kivételektől eltekintve mintha azok a hősök kerültek volna, akiknek népszerűsége nem, vagy csak alig tudott eltartani saját sorozatot, és azt is csak a tagság miatt. De a Marvel Kiadónál maradva, míg más csapatok egy családba (Fantasztikus Négyes), vagy egy kisebbségbe (X-men) tartoztak, addig a Bosszúállóknál ez sosem volt meg. Tíz évvel ezelőtt nem is hittem volna, hogy hamarabb látom őket viszont a vásznon, mint az Igazság Ligát. És tessék, a Bosszúállók a mozivásznon van, az Igazság Liga meg sehol, pedig a karakterek jogai már jó ideje egy stúdiónál vannak (Warner Brothers).
A Bosszúállók minden szkepticizmusom ellenére kellemes nyári kikapcsolódást nyújt azoknak, akik könnyed, és nem agyatlan kikapcsolódásra vágynak. Nem emiatt a film miatt fogjuk átértékelni a helyünket a világban – de erre nincs is mindig szükség, és ami engem illet, én párszor biztosan elő fogom venni esős napokon.
További információk:
– Joss Whedont sokan a Buffy, az Angel illetve a Firefly sorozatok által ismerhetik. Kevesebben tudják, de kipróbálta magát a képregények világában is: huszonöt Astonishing X-men részt írt, emellett egy darabig ő vitte a Runawayst, illetve közreműködött Buffy képregény-sorozatában is. Ő a producere és társírója a nemrég mozikba került The Cabin in the Woods horrorfilmnek, ahol az egyik főszereplő szintén Chris Hemsworth.
– A Bosszúállók – eredetiben Avengers – első száma 1963 szeptemberében jelent meg a Stan Lee – Jack Kirby páros sokadik közös munkájaként. Jack Kirby már nincs közöttünk – 1994-ben meghalt –, Stan Lee viszont azóta is aktív, és a képregényeiből készült adaptációk mintha azon versenyeznének, hogy melyikben a legjópofább az öregúr cameója.
– Az eredeti magyar név – Bosszú Angyalai – onnan származik, hogy a fordítók mindenképpen meg akarták indokolni a magyar olvasók számára is a csapat „A” jelét.
– A 2002-es újraértelmezés, a Különítmény tette Nick Fury-t feketévé. Az alkotók minden áron Samuel L. Jacksonról szerették volna mintázni a karaktert. A színész beleegyezett, azzal a feltétellel, hogy amennyiben valaha is film készül a képregényből, akkor ő fogja alakítani a karaktert.
– A Chitauri, Loki kölcsönserege a Különítmény első történetének főgonoszai voltak, míg a csaló isten a második történetének – már csak ezért is ül, hogy itt együtt szerepelnek. A Chitauri ötletét Millar David Icke-tól szerezte, akinek szent meggyőződése, hogy a Földet ezek az idegenek irányítják, akik közé George W. Bush és Kris Kristoferson is tartozik. Nem, tényleg.