A sorozat második darabja bizonyíték arra, hogy igenis létezik időutazás. No nem a témája miatt (a huszadik évezredbe ugrik előre a főszereplő, ami egy hülyeség), hanem a körülmények okán, amelyek közt bő negyven év után ismét találkoztam vele.
A Képregénymúzeum sorozat előkészítése során Kiss Feri javasolta, hogy a biztatóan sikerült Sebők-kötet után a második részt Gugi Sándornak szenteljük. Bevallottam kissé zavartan, hogy nem igazán tudom, kiről is van szó, mutasson tőle dolgokat. Egy szép nyári esti KKK-n a Kultiplexben elém tette a Füles 1963-as évkönyvét, és én abban a pillanatban visszarepültem az időben. Hétéves voltam ismét, és a Bern professzor feltámadása minden egyes képkockája úgy éledt fel bennem, hogy pár percre elnyelt a tér-idő kontinuum.
Hát persze, hogy tudom, kicsoda Gugi Sándor! Így már igen! Jóllehet a neve akkoriban nem mondott semmit, és hogy Korcsmárosra, Cs. Horváthra és Zórádra viszont élesen emlékeztem, annak az lehetett az oka, hogy ők pár éven belül rendesen kisajátították maguknak a Füles képregényes oldalait, az ő nevük tizenévesen már megrögzült bennem. És – nem teszem le a nagyesküt, de – feltehetően a Bern professzor volt az első sci-fi az életemben. Itt láthattam először szkafandert, jövőbeli lényeket, repülő csészealjakat.
Nem tudom, a 6 oldalas képregény mindössze 24 képéből miért pont erre esett most a választásom – talán azért, mert van benne valami vészjósló. Nagyon úgy tűnt nekem már kiskoromban is, hogy Niemeyer, az asszisztens rosszban sántikál. Azért mondja, hogy elromolhat a gép, mert szándékában áll tenni róla, hogy úgy is legyen. Bernnek meg olyan szórakozott professzor feje van, akivel könnyű kibabrálni. Lehet, hogy nem is igaz az egész, Bern nem szelte át az évezredeket, csak hibernációban álmodja az egészet, Niemeyer meg röhög a markába, és lelép a tudós ifjú feleségével, akiről az ártatlan olvasó megtévesztése végett szó sem esik a történetben. Jó, jó, ezt már csak most fantáziálom hozzá, de már akkor is gyanús volt nekem ez az alak.