BEAVATÁS, avagy egy amatőr animekedvelő kalandjai a SakuraConon

Ne is kerülgessük a forró kását, rögtön szögezzük le: nem vagyok túl nagy szakértője az animék és mangák világának, vagy úgy összességében a japán kultúrának. De még csak kis szakértője sem. Sőt, 2008. április 19-20. után már bátran kijelenthetem: csekélyke tudású amatőr vagyok csupán a Nagy Anime-Manga Birodalomban, és már azért is hálás lehetek, hogy bebocsáttatást nyertem az idei SakuraConra a Petőfi Csarnokba azon a bizonyos verőfényes szombati délelőttön. Na de ne szaladjunk ennyire előre, kezdjük az elején.

Mint minden szorgalmas, tettrekész, életerős bölcsész egyetemista, én sem szoktam délelőtt 10 óránál hamarabb felkelni, még ha a világvége is közeleg, és nem volt ez másképp április 19-én, szombaton, a SakuraCon első napján sem. Én a kis naiv, tudatlan, mit sem sejtő érdeklődő, azt hittem, elég lesz, ha odacammogok a PeCsához úgy 11-12 körül, kényelmesen besétálok, és körülnézek. Még legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy a rajongók egy kisebb hadával fogok ott találkozni, akik közül mind belépésre várnak az anime-manga mennyországba. Bevallom, az óriási tömeg láttán kissé meg is ijedtem, és amikor azt is megfigyeltem, hogy szinte mindenki be van öltözve kedvenc hősének, még inkább rettegni kezdtem, hogy kinéznek majd a társaságból az én egyszerű kis farmeremben és pólómban. De végül vettem egy mély lélegzetet, összeszedtem minden bátorságomat, és a sajtóbelépőmmel beslisszoltam az épületbe – nem kevés belépőre váró, sorban álló rajongó szúrós pillantásaitól kísérve.

Mondtam már, hogy tömegfóbiám van? Mert van, ha ez eddig nem lett volna világos kedves olvasóimnak, így a csarnok belsejében, ahol egy tűt sem lehetett volna leejteni, és amúgy is borzalmas meleg és oxigénhiány volt, én a legkülönfélébb tüneteket produkáltam lépésről lépésre kezdve a kóros izzadástól egészen a légszomjig. No de mit nekem halál közeli állapot, belevetem magam a conba, ha törik, ha szakad! Akár egy stréber kisdiák, úgy kaptam elő a jegyzettömböm és a tollam, és elkezdtem jegyzetelni – és persze közben tanulni az animék-mangák világáról…

A banzáj négy különböző helyszínen zajlott, és amennyire tudtam, próbáltam mindegyikben minél több időt eltölteni. Volt egyszer a nagyterem, ami nevéhez híven tényleg jóóóó nagy volt, akár egy kisebb moziterem. Itt aztán volt minden, mi szem-szájnak ingere: a szamuráj harcművészetek bemutatójától kezdve, az animék és zenei videók vetítésén át, egészen a cosplay- és AMV-versenyekig minden. Ja, és én máris tanultam két új szót, a cosplayt (beöltözés valamilyen anime-manga karakternek) és az AMV-t (anime music video, rajongók által készített videoklip animékből kivágott képpel), és így már nem vágtam olyan nagyon buta arcot, amikor megkérdezték tőlem, cosplayezek-e. A válaszom ezután egy határozott igen volt, és hozzátettem, hogy „az a szemüveges fiú vagyok abból a hogyishívják animéből, aki mindig egy farmerben és pólóban mászkál”. Ezután elismerően biccentettek a többiek, és végre nem éreztem magam alulöltözöttnek sem az otakuk között (igen, ezt a szót is ott tanultam!).

De haladjunk tovább, jöjjön a klubhelyiség! Itt aztán reggeltől estig ment a DDR (Dance Dance Revolution, tudjátok, az a videojáték, amelyikben úgy kell táncolni, ahogy a gép fütyül – vagyis zenél), amit persze én csak a távolból mertem szemlélni. Így is elég melegem volt, nem akartam ugrálással súlyosbítani a helyzetemet. Mentem hát tovább az étterem felé, ahol az egész napi workshopok mellett első kézből hallhattunk a manga- és animekiadók újdonságairól, tévés hírekről, és hasonló finomságokról. Ezek után már csak a sátor volt hátra, amely főként „karaokebázisként” funkcionált. Gondoltam, én is próbát teszek egy édesbús melódiával, de aztán minden résztvevő örömére letettem erről az ötletemről, és inkább csak halkan dúdolgattam magamban egy sarokban.

Miközben fel-alá járkáltam, az anyagi csőd határára is kerültem, hiszen annyi új manga és anime jelent meg a rendezvényre, hogy azt egyszerűen nem lehetett pénztárcával bírni. Nem is tudom, mikorra fogok végezni az ott vett tonnányi olvasni- és néznivalóval… Talán a következő conra, amikor már én is felkészültebb és bevállalósabb leszek! Ki tudja, talán még be is öltözök majd mondjuk Pikachunak…

Maniac, 2008. április 21.