A ’90-es években a DC nagyon ráérzett a crossoverek (pénzügyi) szükségszerűségére. Miután a Superman halálának mintájára megírt, több mint egy évig futott Knightfall saga komoly sikereket ért el az olvasók körében, a Batman-füzetcsalád újabb és újabb nagy crossover-eseményeket látott vendégül, volt, hogy egy év alatt többet is. A Legacy például alig pár hónappal a Contagion után indult, bár ez érthető, hiszen annak közvetlen folytatásáról van szó. Az írók ravasz módon nyitva hagyták ugyanis a vírusos sztori fő kérdését: ki a felelős a halálos Ebola-törzs Gothamre szabadításáért? A Legacy erre ad választ, méghozzá szerencsére úgy, hogy kikerüli a finoman szólva is csak félsikert aratott előd nagy buktatóit, és a történet hasonlóságai ellenére nem akarja ugyanazt eladni másodszor.
Bár rengetegen haltak meg, Gotham városában az élet végül visszatért a normál kerékvágásba, miután Azrael ellenszerének hála mindenki meggyógyult. Legalábbis úgy tűnt. Kiderül azonban, hogy a gyógyszer valójában nem pusztította el a vírust, csak ideiglenesen hatástalanná tette. Mostanra pedig mutálódott, és ismét aktívvá vált, így csak napok kérdése, hogy a járvány újra végigsöpörjön a városon. Batman, Éjszárny és Robin Szudán felé veszik az irányt, hogy közelebbről szemügyre vegyék azt a helyet, ahol Azrael az ellenszert találta, hátha új gyógyszert sikerül begyűjteniük. Csakhogy kutatásuk közben belefutnak a Sötét Lovag egyik leghalálosabb és legrégibb ellenségébe, Ra’s Al Ghulba, aki rábukkant egy ősi, roppant tudásanyaggal rendelkezett, és a Föld szinte minden betegségének és vírusának titkát megfejtett civilizáció feljegyzéseire, amik alapján rettenetes járványok egész sorát készül rászabadítani a világra. Ráadásul Batmanbe szerelmes lányának új férjjelöltet talált: a Sötét Lovag pályafutását szó szerint derékba tört Bane-t.
Van egy „apróság”, amivel az olvasónak rögtön az elején muszáj megbarátkoznia, ha kicsit is élvezni akarja a történetet. Aszerint ugyanis egy ősi nép már több ezer évvel ezelőtt sokkal többet tudott a genetikáról és a DNS-ről, mint mi, a tudomány jelenlegi állása szerint. Ez még egy, az olvasóval rendszeresen, mindenféle képtelenségeket szemrebbenés nélkül megetető szuperhős-képregénytől is meredek, úgyhogy aki orvos/tudós/kutató, és nem akarja dühében miszlikbe tépni a kötetet, az jobban teszi, ha kihagyja a Legacyt. Viszont nem mondhatom, hogy semmit nem veszít vele… A Contagion folytatása ugyan távol áll attól, hogy igazán emlékezetes, ne adj Isten, klasszikus legyen, viszont egy roppant lendületes, feszült, jól felépített kalandtörténetként magabiztosan helyt áll.
Az írók az első adandó alkalommal kihozzák hőseinket Gothamből, és rászabadítják őket a nagyvilágra, először konkrétan a Közel-Keletre. Persze erről rögtön a rosszemlékű Halál a családban ugrik be az olvasónak, de Chuck Dixon, Alan Grant és Doug Moench nem esnek annak fájdalmas csapdájába: a csata sötét földalatti vájatokban és katakombákban folyik, nem nyílt terepen, ahol egy hatéves is fél perc alatt kettékaszálná a puszta kézzel harcoló főszereplőket. A több szálon futó cselekmény ezután még érinti Párizst, a skóciai vidéket és Kalkuttát, hogy aztán a fináléhoz visszatérjen Gothambe. Hőseink azt próbálják megakadályozni, hogy Ra’s Al Ghul emberei a Föld különböző pontjain szabadjára engedjenek egy halálos vírust, és ez a james bondos világjárás kifejezetten jót tesz a sztorinak. Már csak azért is, mert még a látszatát is elkerüli annak, hogy nem több mint egy újabb járványos agyrém a Contagion mintájára – ugyanakkor egy utóbbinál jóval nagyszabásúbb, erőteljesebb sztorit eredményez, ami ugyan a karakterekkel nem feltétlenül bánik jobban, viszont egyetlen oldalnyi üresjárat nélkül, állandóan óriási sebességgel robog a végkifejlet felé. És persze az írók végre újra szembeállítják egymással a Sötét Lovagot és Bane-t.
A gond az, hogy ez nem igazén egy Batmanre jellemző történet. A karakter sajátos aspektusai elsikkadnak a kaland hátterében, és megszokott gothami környezete sincs kéznél, hogy ezt pótolja (vagyis a világkörüli akciózásnak sem csak pozitív oldalai vannak). Macskanő közben (már megint) minden cél és értelem nélkül tántorog a sztoriban, és túlságosan is nyilvánvaló, hogy csak azért került bele, hogy az ő képregényét is bele lehessen rángatni a crossoverbe. Az írók pedig a részletek terén hozzák azt, amit tőlük már megszokhattunk: összességében jó munkát végeztek, de időnként kapunk tőlük pár kellemetlenül túlzó jelenetet, lőnek pár lyukat a történetbe, vetnek néhány logikai bukfencet, és helyenként bizony erőltetett és hiteltelen mondatokat adnak a szereplők szájába (vagy gondolataiba). Azt kell mondjam, ezek az úriemberek egy kicsit több időt töltöttek a Batman-képregényeknél, mint amennyi mind nekik, mind az olvasóknak egészséges lett volna.
A rajzok szerencsére fejlődtek kicsit a Contagion óta, aminek gárdájából csak a megbízható Graham Nolan maradt meg, akihez pedig nem nyolc, hanem csak öt másik grafikus csatlakozott. A képek sötétebbek, komorabbak, az egyes stílusok is kevésbé térnek el egymástól, ráadásul szinte mindegyik rajzolónak van egy nagy erénye: az egyik realisztikusságával tűnik ki, a másik panelelrendezésével, a harmadik … igazából semmivel, de őt meg a színezője menti meg. Szóval a Legacy kellemes kis olvasmány. Semmiképpen nem több annál, de egyáltalán nem is kevesebb.
Megjelenés: 1995-1996 (13 rész: Batman #533-534, Shadow of the Bat #53-54, Detective Comics #699-702, Catwoman #35-36, Robin #31-33)
Történet: Chuck Dixon, Alan Grant, Doug Moench
Rajz: Graham Nolan, Jim Aparo, Staz Johnson, Dave Taylor, Jim Balent, Mike Wieringo