Batman: Hush – Gonosznéző túra Gotham Cityben

Két olyan remekmű után, mint a The Long Halloween és a Dark Victory, nem csoda, hogy a Batman-rajongók lélegzetvisszafojtva várták, hogy a polcokra kerüljön Jeph Loeb Hush című, 12 részes története, aminek első számából így több mint százezer fogyott már előrendelésben is. Loeb ezúttal is említett, híres műveinek tematikája szerint haladt: egy évig tartó, folyamatosan fokozódó, újabb és újabb fordulatokkal és akciókkal tűzdel rejtélyről regélt, aminek összekuszálásához és megoldásához felsorakozott a Sötét Lovag mítoszának színe-java, a szövetségesektől kezdve az ellenségeken át mindenkiig, aki a kettő között van. Ehhez pedig Jim Lee-t kapta segítségül, aki éppolyan gyönyörű munkát végzett, mint korábban Tim Sale, csak persze egy teljesen más stílusban. Azonban minden ígérete ellenére a Hush meglehetősen hamar unalomba fullad.

Batman kiszabadít egy fiút a rejtélyes okokból emberrablóvá avanzsált, és mutálódott Gyilkos Krok karmai közül, de a semmiből felbukkanó Macskanő meglóg a váltságdíjjal. Mint kiderül, mindkettejüket Méregcsók manipulálta, aki egy ezt követő metropolisi kalandban még Supermant is a bábjává teszi. A Sötét Lovag hamarosan rájön, hogy egy sötét, titokzatos játszma kellős közepén találta magát, amiben egy láthatatlan, hatalmas ellenség a háttérből mozgatja a szálakat, és füttyszóval táncoltatja a fél gothami alvilágot, annak minden elmebeteg őrültjével együtt. Igazi szándékai ismeretlenek, ám Batman összefog Macskanővel, hogy fényt derítsen a rejtélyre – és közben kettejük kapcsolata is egyre szenvedélyesebbé válik.

A Hush tizenkét résznyi rohangálás, akciózás, üldözés és bunyózás, amit egy soványka, viszont cserébe rétestésztaként nyújtott sztori hivatott alátámasztani. Loeb becsületére legyen mondva, már az első oldalakon úgy csap a lovak közé, hogy az olvasó levegőt is elfelejt venni, de az irdatlan tempó ellenére is, legkésőbb a harmadik-negyedik szám környékén világossá válik, hogy mennyire üres az egész. A gyönyörű rajzokkal, és egymást menetrendszerűen váltogató főgonoszokkal hizlalt lufi kipukkan, hogy csak egy csodálkozó arc maradjon utána: ennyi? És ezen a ponton még a „sztori” kétharmada hátravan. A Hush-ból teljes részeket lehetne kihajigálni anélkül, hogy a lényegi cselekmény egy mikronnyit csorbuljon. És ez a cselekmény még csak nem is kifejezetten érdekes.

Loeb egy rakás fontosnak látszó változtatást eszközöl a sorozatban, kezdve Harvey Dent operációjától Batman és Macskanő kapcsolatának (majdnem) beteljesüléséig, de ezek személyes aspektusai elsikkadnak két hatásvadász nagyjelenet közt. Ilyen például Joker feltűnése: a fehérre meszelt őrültnek semmi szerepe nincs a sztoriban, minthogy abszolút semmit nem csinál azonkívül, hogy röhög egyet, és félholtra vereti magát Batmannel. Maga Hush, a háttérből irányító figura is teljesen fantáziátlan: feleslegesen és kínosan túlmisztifikált, ahogy gyolcsba tekert képpel, háztetőkről, versszavalás közben (!) figyeli a fejleményeket, kiléte pedig olyan nyilvánvaló, hogy az olvasó azért kezd fohászkodni, nehogy az legyen, akire gondol, mert az túl ostoba megoldás volna. De persze az, annyi különbséggel, hogy Loeb még egy plusz csavart is bedob a végén, egy ismert Batman ellenséggel kapcsolatban, aki azonban sosem volt olyan nagypályás, hogy egy ilyen hosszú és bonyolult manipulációt le tudjon vezényelni.

Szóval az író drótón rángatható hülyék gyülekezetének nézi a Sötét Lovag ellenségeit, és ezzel őt magát is lealacsonyítja. De nem csak ezzel, és ezen a ponton nyugodtan sutba dobhatjuk az elnyújtott, üres sztori feletti kesergésünket, merthogy nem is az a Hush igazi problémája. Hanem az, hogy Batman végigfutkossa és bunyózza mind a 12 részt, és folyton csak reagálni képes a válsághelyzetekre, miközben a leghalványabb fogalma sincs róla, mi történik körülötte. Nem gyűjt bizonyítékokat, nem végez érdemi nyomozómunkát, nem kezdeményez, csak sodródik az árral. Ez volna a világ legnagyobb detektívje? És ha már itt tartunk, Macskanővel való kapcsolatában is sikerül egy nyeretlen, őgyelgő tinédzserként ábrázolni. Éjszárny javaslatára fedi fel előtte kilétét, végül pedig bambán, szó nélkül néz ki a fejéből, amikor a nő közli vele, hogy vége. Ez nem Batman. Batman ragadja magához, és csókolja meg Macskanőt, vagy határozottan küldje el a fenébe, mert ő ilyen: pontosan tudja, hogy mit akar, ha vívódik is, azt magában, a külvilág számára láthatatlanul teszi. A Hush-ban viszont néha úgy tűnik, mintha egyetlen árva döntést sem lenne képes hozni.

De szerencsére van itt nekünk egy Jim Lee, aki valamennyire javítja az összképet. Talán senki nem tudja olyan „hitelesen” kicsavarni és eltúlozni az anatómiát, mint ő. Nagy női mellek és hegynyi férfiizmok dagadnak mindenhol, és ez persze a szuperhős-képregények ismert rákfenéje, de ő képes szinte realisztikusan eladni, olyannyira, hogy mikor olvasás után kimegyek az utcára, majdnem csodálkozom, hogy az emberek nem úgy néznek ki, mint amilyennek ő mutatja őket. Vonásai roppant erőteljesek, határozottak, városképei gyönyörűek, hátterei részletesek, egyik állandó színezője, Alex Sinclair pedig fantasztikus érzékkel lehel életet beléjük. Gotham zöldes-feketés, barátságtalan és esős városként jelenik meg, ám közben mégis van valami megfoghatatlan, sötét szépsége (bár kicsivel több totálkép elkelt volna róla).

Az a legbosszantóbb az egészben, hogy a Hush legalább egy üres, de látványos és gyors sodrású akció-képregény lehetett volna, viszont a főszereplővel való mostoha bánásmód még ettől a jogtól is megfosztja. Így nem csak üres, hanem bosszantó és átgondolatlan is. Jim Lee rajzai és a Képes Kiadó szép, igényes kötetei és fordítása mentik a helyzetet, amennyire tudják, de az olvasók két szélsőséges rétegén, a fanatikus rajongókon (akik úgyis megveszik), és a karaktert még nem ismerőkön kívül (akiknek nem tűnnek fel az ellentmondások) nem merném másoknak ajánlani.

4/10
Megjelenés: 2002-2003, 12 rész (Magyarország: 2006-2007, 3 kötet)
Történet: Jeph Loeb
Rajz: Jim Lee

Olórin, 2008. július 9.