A Sötét Lovag visszatér – A denevér utolsó röpte
„The world only makes sense if you force it to.”
Frank Millernek, aki a ’80-as évek közepén már javában tört fel a csúcsra, egyszer csak eszébe jutott, micsoda képtelenség, hogy közel ötven évnyi pályafutása ellenére Batman még mindig fiatal és ereje teljében van – és hogy milyen érdekes lenne megmutatni a Sötét Lovagot öregkorában. Ez a kósza gondolat ötletté, majd írni akarássá formálódott, abból pedig megszületett minden idők egyik legnagyobb hatású, és – mit kerteljünk – legjobb képregénye. A Sötét Lovag visszatér (The Dark Knight Returns) minden ízében mestermű, a kilencedik művészet megkerülhetetlen klasszikusa, ami nem csak Batman karakterét határozta meg egészen napjainkig, hanem – Alan Moore ugyanabban az évben megjelent Watchmenjével együtt – új utat mutatott magának a képregény-művészetnek is, szétfeszítve annak kereteit, és bebizonyítva a kétkedő világnak, hogy az képes értékes irodalmi magasságokba emelkedni, és korántsem lehet bekategorizálni, mint egyszerű gyerekbolondságot.
Jason Todd, vagyis Robin halála után Batman visszavonult, és ennek már tíz éve. Rossz idők járnak: a hősök kikoptak a világból, Gotham mocskosabb és veszélyesebb, mint valaha, a hidegháború forráspontjához közelít, a kormány egyre keményebb, fasizmus felé hajló módszerekkel próbálja fenntartani a rendet – mindhiába. Így a Sötét Lovag kénytelen még egyszer, immár öregemberként visszatérni, hogy szembeszálljon a világ romlottságával és saját démonaival.
A ’80-as években sokan a ’60-as évek infantilis sorozatából ismerték Batmant, így nem kis meglepetést jelentett, amikor Miller A Sötét Lovag visszatérben olyan sötétre vette figuráját, mint még soha: visszaterelte őt Bob Kane eredeti koncepciójához, a bűn ellen kőkeményen, olykor megkérdőjelezhető módszerekkel harcoló megszállotthoz, és erre még rá is tett egy lapáttal. Batman itt már a szenilitás, a skizofrénia határán áll. Szülei halála még oly sok év után is gyötri, így nem lel békét nyugdíjas éveiben, mint Bruce Wayne, és hiába próbálja elzárva tartani magában a denevért (amire külön személyiségként utal) – az újra kitör, és magáénak deklarálja a vérbe és káoszba fojtott utcákat. Ezt a kettősséget Miller kiválóan érzékelteti az ellenségekkel való küzdelem során is. Kétarc sebészileg helyreállított arcát a régi, bizarr egyensúlyba billenti vissza végképp deformálódott lelke, amiben Batman önmaga tükörképét látja, a Sötét Lovag és Joker közé (aki nemezisére „drágámként” utal) pedig ugyanúgy egyenlőségjelet tesz, mint Alan Moore későbbi Gyilkos tréfája. Mindketten őrültek, épp csak ugyan annak az éremnek az ellentétes oldalai, ami persze azt is jelenti, hogy eltéphetetlen szálak kötik őket össze.
Miller nem feledkezik meg a régóta hősök nélkül élő Gotham reakciójáról sem: a Sötét Lovag új követőket és ellenségeket szerez magának, fiatalok mázolják magukra a denevér jelét, és tisztítják a várost az ő nevében, miközben rengetegen a letartóztatását követelik. Ez az egyik, a meglehetősen sok, Watchmennel közös pont közül: Miller deheroizálja a szuperhős-mítoszt, mind a hős, mind az őt körülvevő világ szempontjából, és ráébreszti főszereplőjét, hogy a gyilkosok és tolvajok elleni hajsza nem vezet eredményre. A társadalom beteg, és sokkal többre van szükség a tünetek kezelésénél, így Batman végül a hatalommal kénytelen szembeszállni – a hatalom pedig, nem tűrve tovább a hozzá hasonló önbíráskodókat, Supermant küldi ellene.
A Crisis on Infinite Earths előtti korszakban az Acélember és a Sötét Lovag közeli barátok voltak, itt azonban (John Byrne Man of Steel című minijéhez hasonlóan) kapcsolatuk finoman szólva is rázós az eltérő módszereikből adódóan. Miller minden eddiginél jobban elkülöníti a szuperhősök és a hétköznapi emberek világát – már előbbiek is szinte külön fajként („ők”, „mi”) beszélnek magukról – a szereplőknek pedig kénytelen-kelletlen, állást kell foglalniuk. Így a Föld „adoptált fiaként”, a hatalmi árral együtt úszó Superman, és a saját törvényei szerint tevékenykedő Batman szükségszerűen kerül szembe egymással, az olvasó pedig fizikai küzdelmük mellett ideológiáik ütköztetésének is szemtanúja: a történetet noirba illő monológokkal, felváltva mesélik a szereplők (néha még Joker is), és ezeknek a legkitűnőbb pillanatai azok, melyekben a két titán az egymásról alkotott véleményének ad hangot – dühvel, némi nosztalgiával, rezignáltsággal és szomorúsággal.
A disztopikus társadalom ábrázolása egyébként is rendkívül erőteljes: a Reagen-kormány kritikája és a hidegháborús hangulat mellett komoly hangsúlyt kap a média szerepének és a nép reakciójának bemutatása is. A cselekmény folyamát tragikus, sötét, vagy épp morbid sorsok törik meg, történeten belüli történetek emberekről, akiket magukkal ragadott az erőszak, vagy annak áldozataivá váltak. A bűnös város noiros, sötét atmoszféráját gyilkosan szatirikus felhangok színesítik, aminek köszönhetően az olvasó egyszerre szomorkodik, és röhög a pokol felé száguldó világon.
Ám A Sötét Lovag visszatér nem csak történet és karakterek szempontjából mérföldkő – hanem strukturálisan is. Miller a sztori mellett a groteszkbe hajló, stilizált rajzért is felelős volt, így a képregény komor, nyers és durva képi világával kéz a kézben jár a panelek virtuóz elrendezéséből adódó briliáns cselekményvezetés. Az akciók közepén beszúrt híradórészletek, a nagy hátterekre vetített kis panelek kontrasztja, a kreatív ötletek sokasága (pl. ahogy az amerikai zászló piros-fehér sávjai a következő képen Superman jelének piros-sárga színeire váltanak), a noir hagyományainak megfelelően az árnyékok rejtekében, sziluettként, vagy jellegzetes színeik helyett feketével ábrázolt hősök képei, a gyorsan váltakozó helyszínek szinte példátlan dinamizmust teremtenek, és így még a statikus (jellemzően rengeteg szöveggel feltöltött) jelenetek is pörgők és stílusosak.
Frank Miller mesterműve felkavaróan sokrétű, őrületes utazás egy rothadó város poklába, és egy démonaival végtelennek tetsző idő óta küszködő ember lelkébe. Nézzük akár a karaktereket, akár a sztorit, akár a mondanivalót, a hangulatot, a rajzot, vagy a dramaturgiát, A Sötét Lovag visszatér messze túllép minden addigi (és megkockáztatom, minden azutáni) szuperhős-képregényen.
10/10
Olórin, 2008. május 15.
Eredeti megjelenés: 1986 Alkotók: Frank Miller, Klaus Janson, Lynn Varley
A történet két Batman különszámban jelent meg a Kingpin kiadó jóvoltából, a kiadó webáruházában lehet rájuk lecsapni, az Eaglemoss gondozásában futó A Legendás Batman sorozat részeként pedig megvásárolható a szukits.hu webáruházában…
-
Olvasócserkészés: Cserkeszterek
Ó, gyermekkorunk csodálatos nyarai, amikor távol a város zajától és a civilizáció béklyóitól (értsd: szülők és suli) vagy táborba, vagy rokonokhoz utaztunk, közel a természet lágy öléhez. Amikor az...
Batman – Mi történhetett a köpenyes igazságosztóval?
Minden szuperhős életében eljön a pillanat, amikor meg kell halnia, akárcsak az embereknél. Az emberektől eltérően azonban ezt nem az idő dönti el, hanem a főszerkesztők, akik ez által...
Első a család, második Budapest: Fekete Özvegy
Jó egy évtizeddel azután, hogy Natasha Romanov felbukkant a filmvásznon, végre kapunk vele egy önálló filmet. Nem ő lenne az első karakter, aki bemutatkozása után nyomná szólóban, elég csak...
Képeslapok a Plútóról – 10.
10. számával jelentkezik kötetlen villámkritika / olvasónapló rovatunk. Lesznek itt krimik, indián rockerek, időutazás, cowboyvámpírok és természetesen egy hatalmas nagy adag Marvelság. The Seeds A világnak annyi. Ann Nocenti...
A tökéletes Pókember – Pókember halott, az olvasó meg élvezi!
2012 decemberében a Marvel valami olyat tett, ami annak ellenére, hogy rendszeresen megtörténik a képregények világában, mégis meg- és felrázta a Pókember olvasókat: megölték Peter Parkert. A dolog elsőre...