A Geoff Johns és az első Superman filmek rendezője, Richard Donner által írt történet (eredeti címén Last Son) sokak szerint az utóbbi évek egyik legfontosabb és legjobb képregény a kriptoni származású szuperhős főszereplésével. Nem érdemtelenül: a kétezres évek közepén futott sztori amellett, hogy önmagában is megáll a lábán, egy baromi látványos és elgondolkodtató történet is egyben. Geoff Johns nem csak a Zöld Lámpás karakterét érti, hanem az évtizedek alatt folyamatosan fáradó Supermannel is sikerült több élvezhető és emlékezetes sztorit írnia. A Last Sonban sem történik semmi olyan, ami ne fordult volna elő már korábban, de a remek tempó és Luthor monológjai miatt sokáig emlegetni fogjuk. Szerzőtársa, Donner ráadásul hozta a Superman II gonoszait: Zod, Non és Ursa csikarják ki a balhét Metropolisban.
A történet elején egy űrhajó csapódik Metropolis közepébe. Volt már hasonló, az egyik ilyen Kripton utolsó fiát rejtette, őt anno a Kent család találta meg és vette magához. Egy másikban Kara Zor-El, azaz Supergirl érkezett, most pedig egy újabb fiú, Lor-Zod, Kripton utolsó utáni fia jött a Földre. Ő nagyobb felfordulást okoz, a közvélemény azonnal tud róla, majd mikor Superman megszökteti a kormány egyik titkos laborjából, valóságos hajsza indul ellenük. A nagyobb problémát azonban az jelenti, hogy három kriptoni bűnöző, Zod tábornok, Ursa és Non megszöknek az őket rabul ejtő Fantomzónából, és megpróbálják véghezvinni azt, amit szerintük Kal-Elnek is tennie kellett volna: igába hajtani az emberiséget, és felépíteni az új Kriptont.
Az egészben a nevető harmadik (sokadik) azonban mégis Luthor. Superman örök nemezise, az emberi furfangot, büszkeséget és idegengyűlöletet csúcsra járató földi ugyanis amennyire nincs jelen az első több tucat oldalon, annyira lesz meghatározó a történet egésze szempontjából. Luthor élete egyik legfontosabb pillanata előtt áll: végre megmutathatja az emberiségnek, szerinte milyen a kriptoniak valódi természete, egy csapással rombolhatja le egy (ismét: szerinte) hamis bálvány, Superman renoméját és lehet egy egész bolygó megmentője. Van egy jelenet A Kripton utolsó fiában, amikor – eddig talán példa nélküli módon – Superman esdeklik kopasz ellenfelének, hogy adja kölcsön valamelyik fegyverét: ezáltal lényegében elismeri Luthor zsenijét, aki még néhány jól irányzott érvvel teljesen maga alá gyűri az Acélembert. Ennél szebb napja régen volt.
Adam Kubert rajzai ezúttal átlagosak, néhol meglepően furcsa arcot vágnak egyes karakterek, Dave Stewart, a többszörös Eisner-díjas, zseniális színező színei pedig véleményem szerint inkább rontanak az összképen. Kissé jellegtelen, visszafogott az összhatás, mindannyiuktól láthattunk már szebb, erőteljesebb munkát. Az Eaglemoss kiadás ellenben küllemében gyönyörű, masszív kötet, szépen mutat a polcon, és jó érzés lapozgatni. Nem tudom viszont, mennyire számít közhelyesnek megemlíteni, hogy a fordításra sokkal, de sokkal nagyobb hangsúlyt kellene fektetni, vagy pedig egy profit megbízni vele: a szövegben jócskán találni oda nem illő szavakat, helytelenül megválasztott szinonimákat, és bár helyesírási hibát csak néha vétenek, mégis zavaró a kontraszt a tökéletes nyomdai kivitelezéssel.
A Kripton utolsó fia pont annyira grandiózus, filmszerű és megalomán, amennyire egy modern, fősodorbeli szuperhősös képregény lenni szokott – csak a szokásosnál több szívvel lett megáldva.