Diáklányok jelentik

[ninja] Miért öltözik be valaki japán képregényhõsnek? Miért jó hátulról elõre olvasni egy könyvet? (szerk: miért? jó?) Mi van a Dragonballon túl? A SakuraCon manga- és anime fesztivál jelmezversenyén jártunk

A mangáról valahogy elsõre nekem nem egy üvöltésbe belemerevedett, bezselézett hajú nindzsa jut az eszembe, hanem egy természetellenesen nagy szemû diáklány, térdzokniban, fehér blúzban és kockás szoknyában. Befelé forduló lábfejek, naiv mosoly és akkora mellek, hogy még Pamela Anderson háta is belefájdulna. Jó, utána persze bevillan SonGoku, Naruto, Ichigo, vagy mondjuk Spike Spiegel, de az elsõ felvillanás akkor is a térdzokni, meg a mellek. Nem én tehetek róla, hanem a japán popkultúra.

Éppen ezért akkor is ezek a végletesen torz prekoncepciók vezettek, amikor vasárnap elmentem a SakuraCon manga- és anime fesztiválra a Petõfi Csarnokba. Tudom, a kultúrmisszió, meg, hogy gyorsan fejlõdik a magyar mangakultúra, hogy kialakultak végre az önkéntes fordítómûhelyek, egyre igényesebb képregények és rajzfilmek jutnak el hozzánk, és a manga már rég nem egyenlõ a Dragonball Zennel, mégis, mit tegyek, engem leginkább az érdekelt, hogy olvasnak-e egyáltalán japán képregényt a magyar diáklányok. És, ha igen, szoktak-e néha nap Dokuro Mitsukainak öltözni a Bokusatsu Tenshi Dokuro-chanból.

Az biztos, hogy Hiller Istvánnak nem kéne nagy ellenállásra számítania, ha holnaptól be akarná vezetni az iskolai egyenruhát, már feltéve, ha elég rövid szoknyát írna elõ a lányoknak. És ballonkabátot, meg katanát a fiúknak. A Pecsa tömve volt mangának maszkírozott rajongókkal, a legfiatalabb SonGoku még nem múlt el hat, a legidõsebb Rukia (japán tinilánynak látszó halálistennõ a Bleach címû mangából) pedig túl volt már a harmincon. Önfeledt fakardozás, és sikoltva szaladó térdzoknis csajok.

És most itt álljunk meg egy pillanatra, menjünk át idõsödõ kulturális újságíróba, és csodálkozzunk rá, hogyan is él a mai fiatalság. („Csak a technó, meg a tüc-tüc”) Mert ugyebár, amikor én a kilencvenes években gimnáziumba jártam, akkor, aki alufóliába csomagolt fakarddal mászkált és nindzsának vagy lovagnak képzelte magát, az tuti barátnõ nélkül maradt. Most meg a férfi vécében smárolt a szakközépiskolás Yugi a kissé szedett-vedett jelmezû Ami Mizumoval. És egyébként is tíz éve még elképzelhetetlen lett volna, hogy egy érettségi elõtt álló, miniszoknyás lány büszkén vállalja, hogy háromezer pontos támadóértékû kártyaszörnynek öltözött, most meg jelmezversenyt lehet nyerni ilyesmivel. Több százan sikítottak, és több tucat Naruto tudta, kirõl álmodjon ma este.

Csak, hogy tisztázzuk: mangát nem csak jelmezben lehet olvasni, és az anime nézéséhez sem kell feltétlenül beöltözni. A SakuraConra viszont a legfanatikusabb látogattak ki, ráadásul nagyszabású cosplay versenyt is rendeztek, ami annyit tesz, hogy a bátrabbak elõadtak egy-egy jelenetet a kedvenc képregényükbõl vagy rajzfilmjükbõl, a közönség meg lelkesen szavazott. Azt gondoltam volna, hogy ilyesmire csak pár eszelõst lehet rávenni, de legalább száz jelmezes versenyzett a színpadon, és a hatást még az sem rontotta el, hogy gyakran belekeveredtek a szövegükbe, sõt nem egyszer kínos viháncolásba fulladt a produkció. A lényeg a lelkesedés.

A fellépõk választásából egyértelmûen látszik, hogy nálunk jelenleg a nindzsákról, a kínai mitológiában elterjedt rókadémonokról, meg persze szerelemrõl szóló Naruto címû manga a legnépszerûbb, talán, mert ezt a képregényt már magyarul is kiadták. Azért azt nem árt megjegyezni, hogy a manga a gyerekeknek írt meséktõl, a tinédzserregényeken át, a mély, irodalmilag is értékelhetõ, felnõtteknek szóló történetekig, sõt a pornóig terjed, a kosztümös parádé pedig inkább a fiatalabbakat vonzotta, így attól, hogy nem adtak elõ tinilányokat análisan abuzáló százcsápú polipokról szóló élõképeket a Pecsában, még lehet, hogy rengetegen rajonganak Magyarországon is mondjuk a hentaiért.

Ráadásul nem mindenki annak öltözött, amiért rajong. Csak ilyet tudott varrni az anyukája, valakinek be kellett vállalnia a fõgonoszt, vagy sehogy sem tudott habszivacsból gyíkfarkat farigcsálni. Azért a legtöbben úgy érezték, hogy hasonlítanak a választott karakterre, többek közt az a srác is, aki perverz katonát alakított a Full Metal Panic címû sorozatból. A barátnõje nem nevetett olyan nagyon.

Hogy miért játszanak képregényesdit egészséges tinédzserek, ahelyett, hogy kannás bortól részegen fetrengenének a No Thanx koncertjén? A szubkultúra szerencsére képes az önelemzésre, akárkit kérdeztem, hogy most akkor miért is jó SonGokunak maszkírozva, Fantával a kézben csajozni, mindenki rögtön szociálpszichológiai kiselõadást rögtönzött a hétköznapok hõseirõl, a pozitív mintáról, meg a mindennapok elõl a fantázia világába menekülõ fiatalságáról.

Nem biztos, hogy igazuk van, de azért az látszik, hogy mangarajongónak lenni közel sem olyan rossz, mint mondjuk emósnak, vagy szerepjátékosnak. A kiegyenlített fiú-lány arányok miatt mindenképpen megéri.

Forrás: index.hu