Kellemes kikapcsolódás – Fantasztikus 4-es: Első lépések

Az új Fantasztikus Négyes egyik legnagyobb erénye, hogy működik önálló filmként, nem kell tisztában lennünk kismillió korábbi résszel, sorozattal ahhoz, hogy élvezni tudjuk. Ez már a legelső pillanatában látszik, amikor a szokásos Marvel-fanfár helyett egy hatvanas évek stílusában rajzolt Marvel logót kaptunk. Amilyen minimalista, olyan elegáns, és ezzel máris mintha több kiló súlyt venne le a vállunkról. Nem kell azon agyalnunk, hogy honnan jött és hova vezet, ellehetünk az adott pillanatban.

Második legfőbb erénye, hogy mindezt őszintén, kikacsintások nélkül teszi. Kicsit üres és fárasztó pózzá vált már, hogy a Marvel-filmek megmosolyogják a saját forrásukként szolgáló képregények fonákságait. Ezzel szemben az új Fantasztikus Négyes elfogadja, hogy a szuperhősök univerzuma egy külön világ, külön szabályokkal, és azokból építkezik. Nem öleli keblére az őrült ötleteket olyan hévvel, mint a legutóbbi Superman, ám erőlködés nélkül hoz létre egy olyan miliőt, amiben jó elmerülni. A hatvanas évek jövőképe így nem csupán díszletek halmaza, hanem egy élő, lélegző világ.

A harmadik erénye pedig az, hogy sokkal kerekebb, nagyszabásúbb történetet mesél el, mint az összes korábbi Fantasztikus Négyes-film. Legyünk őszinték, azok azért nem rakták magasra a mércét, ezen a téren semmiképpen nem, hiába szeretem én a Tim Story-adaptációk szereplőgárdáját.

Egy önálló, kerek film. Akkor hát nézzük is, hogy működik így, most, hogy ez a három fenti pont tolórakétaként kijuttatta korunk képregényfilmjeinek gravitációs mezejéből.

Talán leginkább úgy tudnám leírni, mintha valaki levett volna egy sereg füzetet a Lee-Kirby érából, és azokból kiindulva egy olyan adaptációt tett volna le az asztalra, amire nagyban hatott mind a 2001: Űrodüsszeia, mind A hihetetlen család. A narratíva elsősorban négy hősünkre, valamint két ellenfelükre, Galactusra és az Ezüst Utazóra fókuszál. Persze akadnak mellékszereplők, de összességében a hetedik karakter mintha az emberiség lenne, a maga gyarló, de azért valahol mégis jóravaló mivoltában.

Az X-men univerzumában az emberiség az ellenség. A Bosszúállók univerzumában a megmentésre váró rajongó. A Fantasztikus Négyes univerzumában pedig ő a szomszéd, akinek mindenről megvan a véleménye, de azért meg lehet vele beszélni a dolgokat, ha sokszor nem is egyszerű.

Ugyanígy a Fantasztikus Négyest ebben a világban hősökként ünneplik, de nem celebekként, sokkal inkább úgy, ahogy az első asztronautákat. Ahogy Armstrongot, Collinst és Aldrint. Ebben pedig nagy segítségükre van a közeg, ahol az emberek nem szelfizni akarnak velük, ellenben olykor tévéműsorokban lépnek fel, máskor pedig riporterek egész hada faggatja őket.

Ahogy, ismétlem, a hatvanas évek világában.

A csapat azonban ha esztétikájában az űrverseny korszakát idézi, karakterükben inkább az ezredforduló utáni képregényeket. Reed továbbra sem ért az emberekhez, de inkább egy visszahúzódó, félszeg tudós, akiből hiányzik eredetijének nyers arroganciája, de így is képes akaratlanul megbántani másokat. Sue Stormot átjárja egy csendes, higgadt erő, és ennek segítségével egyaránt képes helyre tenni Reedet, de össze is tartja a társaságot. Johnny továbbra is egy nőcsábász fiatal srác, de helyén van mind az esze, mind a szíve. Ben pedig sokkal magabiztosabb, sokkal gyengédebb, és sokkal jobban érzi magát a bőrében, mint eddig bármikor, és már az telitalálat, ahogy egy sereg gyerkőc előtt produkálja magát.

És ezen a fronton a színészekre sem lehet panasz. Nem Pedro Pascal lett volna az első választásom Reedre, de hitelesen hozza az emberek világában elvesző tudóst. Joseph Quinn Fáklyája mintha a képregények lapjairól lépett volna elénk. Ebon Moss-Bachrach játékában Lényt átjárja egy csöndes lazaság. A legerőteljesebb alakítást azonban Vanessa Kirby nyújtja Sue-ként, aki képes úgy uralni a vásznat, hogy azzal a többi jelenlévőt is támogatja. De hát végül is erről szól a csapatmunka. És ugyanígy eltalált lett Julia Garner Shalla-Balja, aki egy egyszerre összetett és elszánt karakter.

Az egyetlen, ami visszatartja a filmet attól, hogy ezt az adaptációt a legjobb képregényfilmek közé helyezzük, az a kicsit ráérős történet, ami nem akar elsöpörni vagy lenyűgözni, csak szép kényelmesen bemutatni a világot az őt benépesítő figurákkal együtt. Így érezzük a téteket, törődünk a karakterekkel, épp csak nagy katarzisra ne számítsunk. Csöndes, emberi pillanatokra igen, de jó értelemben vett érzelmi hullámvasútra ne.

Pedig még számos apró fronton dicséret illeti a filmet. A képességek megvalósítása mind egyszerre képregényes és hihető. Michael Giacchino zenéje kellemesen megalapozza a hangulatot. És itt szeretném külön kiemelni a szinkront, mert a legutolsó mellékesen említett szupergonosz nevet a hazai fordításoknak megfelelően használják.

Gyakran szoktunk beszélni mostanság szuperhőskiégésről, de ha a készítők túltelítettség helyett inkább arra fekszenek rá, hogy évente kapjunk két-három filmet, ami a Superman-Fantasztikus Négyes tengely mentén mozog minőségüket illetően, akkor ez a műfaj éppen olyan biztosan megtalálja a maga helyét, mint a filmvászon összes többi zsánere.

Pusztai Dániel