Az együttérzés a kapocs érzékeny lények között – Interjú Dave McKeannel

A 2025-ös Budapest Comic Con minden várakozást felülmúlt a képregényes vendégek tekintetében. A rendezvény egyik illusztris külföldi vendége Dave McKean, az Arkham Elmegyógyintézet és a Sandman borítók által itthon is jól ismert és megbecsült képregényművész volt (Chris Claremont és Mike Carey, valamint Esad Ribić mellett). Nekem jutott a megtiszteltetés, hogy a Kilencedik.hu részéről interjúzzak vele.

Mint amikor az egér cincog az elefánt felé – gondoltam, és így is lett: zavarba jöttem, nem tudtam megszólalni, a környezet is nyomasztott, így csak a jó előre kidolgozott kérdések, Kóbor Róbert segítsége és a vendég kiemelkedő intelligenciája mentette meg a helyzetet.

Üdvözöljük Magyarországon. Mint több művészeti ágban alkotó kreatív elme, mit gondol általában a művészetek társadalmi és személyes hasznáról? Mit gondol ezen belül a képregényről?

Mindünknek megvan a saját meghatározása arról, mi a művészet. Úgy gondolom, ezek a definíciók jelenleg támadás alatt állnak a technológia és különösen a mesterséges intelligencia által. Számomra a művészet meghatározása minden tekintetben az együttérzéssel kapcsolatos. Az az emberi tevékenység, ahogy az emberek mások szemén és elméjén, más emberek tapasztalatán át látják a világot. És ha ez az összetevő hiányzik, márpedig az MI-ből hiányzik, – elég rossz elnevezés, hiszen a mesterséges intellingencia nem intelligens, semmit nem ért -, akkor az számomra nem művészet.
Úgy gondolom, az együttérzésen keresztül értjük meg egymást, így öröklődik a kultúránk, és így élünk együtt. Érdekes dolog, ahogy ebbe beleillesztjük a képregényt, mert a comics nem ad meg minden információt például úgy, mint a mozi. Egy képregény nem mutatja a mozgást, úgy kell rajzolnod, hogy a kép előhívja a mozgás érzetét, és mint olvasó dolgoznod kell azon, hogy megértsd a mozgást az oldalon keresztül. A képregényt nem hallod, nincs hangja. Elég jól kell ahhoz rajzolnod, hogy megidézz egy erdőt vagy egy városképet vagy az emberek hangját. Az alkotás során csak az információk felét adod át, a másik felét az olvasókra bízod, ez összeköti őket. Úgy gondolom, az emberek igazán azért szeretik a képregényt, mert az olvasás során meghívást kapnak, bevonódnak a kreatív folyamatba. Ezért a képregények különösen fontosak azokban a személyes történetekben, amelyek érdekelnek. Azért érdekel a művészet világa, hogy megismerjem az emberek élettapasztalatát. És hogy ez kifejezhető-e egy képregényben úgy, hogy visszahangozzon a bensőnkben olvasás közben.

Leghíresebb munkái a Sandman-borítók. Ezek a művek olyanok, mint Sergio Leone és Ennio Morricone, vagy David Lynch és Angelo Badalamenti együttműködései, vagy épp Terry Gilliam animációi a Monty Python-sorozathoz. Külön-külön szinte megmondhatatlan, hogy egybe tartoznak, mégis elválaszthatatlanok, az egyik felidézi a másikat. Nem narrálják a fő művet, hanem eggyé teszik őket magukkal, együtt működnek. Nincs meg a műveltségem ahhoz, hogy ez a képregényes világban iskolateremtő volt-e. Mit gondol erről?

A Sandman borítókkal az volt a célunk, hogy új közönséget keressünk. Úgy gondoltuk, hogy a megszokott képregényes közönség úgyis velünk tartana, és bár ez nem volt biztosítva, de tudtuk, hogy ők ismerik a képregényt. Úgy gondoltam, van az a réteg, aki könyveket olvas, moziba jár, zenei albumokat vásárol, és ha a mi képregényborítóink is ezen az általuk megismert nyelven szólnának hozzájuk, adnának neki egy esélyt. Ha átlagos esetben nem olvasnak képregényt, akkor is megpróbálnák. És ez működött, mert rátaláltunk egy jóval szélesebb közönségre.
Abban az időben ez egy a megszokottól eltérő terv volt az olvasók megszólítására. A nyolcvanas években jártunk, és volt az íróknak és rajzolóknak egy kis csoportja, akik behoztak más hatásokat a képregénybe például a filmből, csak hogy kiszélesítsék a képregény világát, mert mind azt gondoltuk, hogy a képregény sokkal több lehet, mint ami addig volt.
Néhányuk brit volt valóban. Angliában a kontinens jóval felnőttesebb képregényvilága hatott ránk, mint például a belga és francia képregények. Amerikából a 60-as évek undergroundja volt ez az impakt, a képregények, amelyek foglalkoztak zenével, életmóddal, az abban az időben végbement kulturális változásokkal.

A Sandman-borítók olyanok, mintha egy homályos ablakon át benézve vakuznánk egyet, vagy ahogy egy gyermek benéz a terasz alá, és sötétben egy pillanatra meglát valamit, amiről tudja, hogy nem lehet ott, és mégis ott van. Vagy alvási paralízis közelében a székre vetett fehér ing – egy ott ülő idegen? Szellem? Nem lehet megmondani. Ez az interferencia több rétegű, azaz az elménk egyszerre több képet lát. Ez a fajta szürrealizmus nem a Dalí-féle teljes álomkép, hanem a valóságba átvillanó álomszerűség konkretizálása. Mint a Tűz, jöjj velem-ből Pierre Tremond alakja, egyszerre ismerős és idegen, személyes és távoli, vonz és taszít. Lynchről tudjuk, hogy a transzcendentális meditáció híve volt, a tudat és a tudatalatti határterülete volt az otthona. Mennyire tudatosan alkot, tudja, mi lesz a végeredmény, amikor elkezdi a munkát?

Ami a célom: van egy ötletem, amit szeretnék megvalósítani. Az esetek többségében ez kérdésként merül fel. Vagy gyakran érzésként. Nem egy, a könyvből vett jelenet ábrázolása a cél. Annál sokkal kevésbé egyértelmű: egy érzés kifejezése. De miközben a kifejezni kívánt célt, hatást elérem, az út során sok más dolgot kipróbálok. Megvan a végcél, de a végső dolog az utazás egy része, ami magában hordozza azt, amit el szerettem volna érni, és az, amit az út során felszedtem hozzá. A játék öröme, hogy útközben felfedezem a dolgokat. De nem akarom azt a benyomást kelteni, hogy ezek véletlenszerű események, hogy nincs valami vezető tudatszál vagy gondolat közben. Van egy elképzelésem, amit véghez akarok vinni. Bolyongásaim alatt, mármint, hogy csinálok, kipróbálok különböző dolgokat, van egy út, ahogy el akarom mondani, amit… Nem csak elmerülök álomországban vagy a tudatalattiban (mármint ha van olyan), és akkor csak úgy bármit teszek. Ki kell fejeznem egy gondolatot.

Munkái közhelymentesek mind vizuálisan, mind szimbolikájukban. Rutinosan alkotottak, mégis minden rutint nélkülöznek, hiába azonnal felismerhető McKean-művek, mégis minden egyes képből sugárzik a sok-sok belefektetett energia. Hiteles marad minden egyes alkotás. Mintha minden munkája telítve lenne egy általában vett mágiával, instant katarzist okoznak. Egyszerre fejeznek ki egy vélhető, elrejtett gondolatot és nagyon erős hangulatot. Mostanában többen kérdezték az AI szerepéről a képzőművészetekben. Előállítható ez a mágikus tartalom prompt alapján, számítógéppel?

Az MI, ahogy egyre kifinomultabbá válik, képes lesz meglepő vagy szórakoztató tartalmat előállítani, és lesznek művészek, akik érdekes módon kezelik a technikát. Lesznek ilyenek. De a lényeg: jelentenek ezek a tartalmak valamit? Közöl ez velünk valójában valamit? Megoszt emberi tapasztalatot? Nem, egyátalán nem, mert nem csinál mást, csak végtelen számú végeredményt hoz létre, és a végtermék, a könyvborító, a lemezborító a végső rész. Az eljárás mellékfolyamatai adják a kreativitást, és az egész folyamatnak enélkül nincs értelme. Az alkotás utazás, melyben megmérjük önmagunk, ezt látjuk a végső munkában.
És ez nem csak mint művésznek fontos. Ha van valamim, észrevettem valamit a világból a világba kilépve, miközben beszéltem különböző kultúrák tagjaival, akik különböző dolgokat csinálnak, megpróbálva megérteni, mit tesznek, és ki szeretném fejezni, amit az ő életről alkotott tapasztalatuk számomra jelent, vagy a saját tapasztalataimat, ez valami, amit kommunikálni lehet. De ezt nem lehet véletlenszerűen generált cuccokkal és MI-vel megtenni, egy prompt nem visz el téged oda, az utazás az, ami odajuttat, és az utazáson keresztül érted meg az emberek valódi tapasztalatait.
Szóval azon múlik, hogyan határozzuk meg a kreativitást és a művészet fogalmát a jövőben. Megváltoztathatjuk a fogalmat, hogy az magába foglalja a céltalan MI-botok világát, de azt hiszem, ezzel megsemmisítjük önmagunk.
Az együttérzés a kapocs érzékeny lények között.

Egy nyughatatatlan, folyton másban megmerítkező művész ritkán foglalkozik a múlttal, a jelen projektjei érdekelhetik. Kiemelne mégis valamit, amit sokkal több emberrel elolvastatna, megnézetne, mert úgy érzi, ez az igazi Dave McKean?

Valóban, nem vagyok jó a visszatekintésben, sokkal inkább azzal foglalkozom, ami a jelenben izgat, és előre tekintek. Azt mondanám, a könyv, amire a legbüszkébb vagyok, az a Black Dog, The Dreams of Paul Nash, mely hat évvel ezelőtt jelent meg, és a Luna című filmem, melyet nagyon kevesen láttak eddig. Boldog lennék, ha többen rálelnének a Luna kópiáira. Mindkét mű engem jellemez, ahogy egy régebbi könyvem, a Cages is. Valamilyen értelemben az a világ, amit másokkal, más írókkal alkottam, egyáltalán nem mutat be engem.

Elképzelhető, hogy megjelennek magyarul?

Jó lenne, ha a Black Dog megjelenhetne magyarul, és megpróbálok kiadót találni hozzá. Sok nyelvre lefordították, de tudtommal magyarra nem.

Mit érzett, amikor megtudta, hogy Alan Moore felhagy a képregényalkotással?

Egyáltalán nem voltam meglepve. Sajnálatos, mert azt gondolom, hogy azt a sok rossz tapasztalatot, ami érte, elkerülhette volna néhány döntéssel. Sokkal tovább foglalkozott a dolgaival a DC-nél, mint szüksége volt rá. Ők nyilvánvalóan sose értettek egyet azzal az iránnyal, amit képviselt. Aztán folytatta az American Best Comics-szal, ami ugyancsak szuperhős-szemét volt. Úgy érzem, ha elkezdte volna a saját dolgait írni, mint a Jerusalem és a többi, és hozzá illő rajzolókkal dolgozott volna, talán a képregény világán kívülről, sokkal kellemesebb élmények érték volna a képregény világában, sokkal függetlenebb lehetett volna, rendelkezett volna a saját munkái fölött, megkapta volna az őt megillető anyagi és egyéb elismerést. Én továbbléptem ezen, és még mindig sok szeretetet érzek a képregény iránt. De amíg Alan ír, nem bánom, bármit ír, amíg élvezi az írást – ez a lényeg.

Vannak-e magyar ismerősei, barátai?
Megpróbálok felidézni magyar filmrendezőket, akiket kedvelek, de nem vagyok biztos a dolgomban. Amit szeretek, az a zene. Van egy barátom, Stian Carstensen, aki sok magyar népzenét játszik. Cimbalmossal játszik, harmónikán, hegedűn, sok magyar zenét adnak elő a Farmers Market zenekarukkal együtt is, ezt a zenét imádom.

Köszönjük az interjút.

Lénárd László