Szélesvásznú képregény – Superman

Az új Superman film olyan, mint betérni egy közeli képregényboltba, leemelni egy kötetet, és otthon egy frissítő társaságában elmélyedni benne. Csöppet sem szégyelli szuperhősgyökereit, ellenkezelőleg, büszkén tobzódik bennük, anélkül, hogy egy új eredettörténetet akarna elmesélni vagy a sokadik összekötő rész akarna lenni. Mindenki ismeri ezeket a karaktereket, tudja, kik ők, nem kell századjára elmondani, hogy honnan jöttek.

James Gunn szépen bele is csap a lecsóba, de az alapokat már az elején lefekteti, és azokhoz végig hű marad. Nem akar párbeszédbe elegyedni Donner 1978-as Supermanével, nem akar hódolva fejet hajtani előtte vagy azt ízekre szedni. Nagyon is tisztában van, hogy a szuperhősös képregény iteratív műfaj, és akkor tud igazán tündökölni, ha ezen tulajdonságával tisztában van. Elvégre az eltelt közel egy évszázad alatt Superman sok alkotó keze alatt megfordult, és mindegyik a saját stílusában, a saját meglátásaival mesélte el a kriptoni bajnok történetét. Teljesen fölösleges hát azon vitatkozni, hogy melyik a jobb, Donner, Snyder vagy Gunn, mert ezek teljesen megférnek egymás mellett, ahogy a különböző kötetek is a polcunkon.

Egy filmes példánál maradva, ha Matt Reeves és Christopher Nolan komorabb megközelítései elférnek a Lego-Batman mellett, akkor ez miért ne lehetne igaz Supermanre?

Annál is inkább, mert Gunn Supermane, bár magán viseli alkotója kéznyomát, mégis csak szinkretista. Megtalálható benne sok minden az All-Star Supermanből, de ugyanígy nagyban merít a Superman vs. Elite történetből, amibe elegyít egy kis Authority-t, egy kis Luthor: Az Acélembert, sőt, egy 1939-es Superman számhoz is visszanyúl. Sőt, mindkét korábbi iteráció előtt is fejet hajt, olykor John Williams punkosabbra vett taktusai csendülnek fel, a Mérnök képességei pedig sokszor Snyder kriptoni nanotechnológiáját idézik. Gunn semmit nem akar eltörölni, ellenkezőleg, a része akar lenni valami nála sokkal nagyobbnak.

Mert ez attól még továbbra is az ő Supermane, ami, még ha nem is olyan harsány, mint a korábbi alkotásai, attól még színesebb, elrugaszkodottabb és rajzfilmesebb. Már Frank Miller Supermanén megállapítottam, hogy Kenték kisfia valahogy mindig megszelídíti az alkotókat, legyen szó bármekkora fenegyerekről is. Így az új Superman éppen annyira Gunn, amennyire kell, így ritkán csendül fel egy dal, de akkor az sokkal jobban üt, mint az utolsó két Galaxis őrzőiben bármikor. Ahol a szörnyek sokszor viselkednek vásott kölykökként, a szuperképességű kutyák pedig rosszcsont kedvencekként.

Mert Gunn Supermane mégis csak az elejétől a végéig egy hatalmas szívű, jószándékú vadóc. Méghozzá olyan, amelyik őszintén, prédikálás nélkül mer mesélni fontos dolgokról. Hogy attól, mert hibázunk, törhetünk jóra, és fordítva, követhetünk el baklövéseket legjobb szándékkal. Hogy attól, mert nem tudjuk a jó megoldásokat, még akkor is keresnünk kell őket, ha az egy sereg kínos kérdést vet fel. És hogy nem szabad elfordítani a fejünket a világ problémái elől, akkor is, ha az nyilván kényelmesebb lenne.

Nem Gunn Supermane woke, egyszerűen a kasszasikerek zöme vált az eltelt évek során konformistává.

Szerencsére azonban a közelmúltban már nem egy film bizonyította, hogy a közönség igen is szereti, ha egy alkotásnak van mondanivalója. Ahogy azt is, ha a szeme előtt tárnak fel egy világot, ahelyett, hogy mechanikusan építenék azt.

Hosszasan ecsetelhetném a film erényeit, mint a karakterkezelést – rég láttam ekkora gennyláda Luthort, mint Houlté, és végre Jimmyvel is tudnak mit kezdeni az alkotók –, de én inkább azt mondom, aki szereti a képregényeket, az menjen el moziba, és járjon utána maga.

Mert a Superman az a ritka szuperhősfilm, ami mer a pillanatban élni. És ezzel gyerekkorunk legjobb nyári kasszasikereit idézi.

Pusztai Dániel