Képregény a spanyol demokráciában 1975-2005/7

[zoli79] Következõ héten Németország mellett Spanyolország is bemutatja nekünk képregénykultúráját. A Cervantes Intézet kiállítása a spanyol demokrácia 1975 és 2005 közötti 30 év felnõtt képregényeit öleli fel. Az intézettõl kapott különleges összeállításunkban többet megtudhattok a kiállításról és a spanyol képregénytörténetnek errõl a szakaszáról.

A kiállítás ideje és helye
2007. január 24 – február 23
hétfõtõl-péntekig 15:00-18:00
Instituto Cervantes (Cervantes Intézet)
1064, Vörösmarty utca 32.
A kiállítást január 24-én este 18 órakor nyitja meg José Maria Conget kurátor.

A „Képregény a spanyol demokráciában 1975-2005/7” kiállítás a képregény kultúrájának antológiája a Franco-korszak végétõl napjainkig, mely idõszak alatt a spanyol társadalom több jelentõs változáson ment keresztül. A kiállítás a felnõtt-képregények fejlõdését, a különféle mûfajokat és irányzatokat mutatja be a legnevesebb spanyol szerzõk eredeti rajzain. A kiállítás nem feledkezik meg az underground képregények és a sajtó képviselõirõl, illetve a kis kiadóknál az utóbbi idõben megjelent alkotásokról. Az eredmény a kiadók, mûvészek, magángyûjtõk és spanyol illetve belga intézmények együttmükõdését dicséri.

A spanyol képregények Franco haláláig
Bár a hozzáértõk már bebizonyították, hogy Spanyolországban léteztek rajzolt képsorok 1896 elõtt is, ―erre az évre szokták tenni a rajzos történetek születését―, az elsõ, ipari termékként megjelenõ spanyol képregényújságok 1910 után tûntek fel, és ―mint a többi európai országban– kizárólag gyermekek számára készültek. A spanyol képregényt ekkor még az óvodás korosztály kulturális szintjével azonosították, és kevéssé igényes esztétikai megjelenésû gyermekmûfajként skatulyázták be (bár az olvasók között sok volt a felnõtt), egészen a polgárháború utáni idõkig. A gyermek-címke a Franco-idõszak alatt is a képregényeken ragadt, mivel a szigorú cenzúra megakadályozta a felnõtt, merészebb és kritikus képregény kialakulását. Mindazonáltal, a diktatúra által engedélyezett szerény képregények korántsem mind semmitmondóak. A vicces figurák hagyományõrzõ alakjai gyakran hordozták a valós körülmények sötét vonásait, sõt még a kalandképregények hajszolt cselekményeibõl is ki-kitûntek az erõltetett menet, a tiltások és a középszerûség elleni harc nyilvánvaló jelei.

A Franco-idõszakban megjelent néhány képregény
A Franco-idõszakban élt gyermekek három nagy csoportba osztották a képregényeket: voltak a humoros, a kaland- és a leányoknak szóló képregények. Nem szerettünk volna elfeledkezni ezekrõl a kiadványokról, mint a demokráciába vezetõ átmenet után keletkezett képregények ideológiai radikalizmusának, tematikai merészségének és esztétikai érettségének ellenpontjairól. Példákat mutatunk be a humoros, a kaland- és a leányoknak szóló képregényekbõl, valamint egy, az új korszak kezdetérõl származó komoly kísérletet: A Star 1974-es elsõ számát, a diktátor halála elõtti évbõl.

Átmeneti korszak a demokráciába
A spanyolok a demokráciába vezetõ átmeneti korszak alatt általában a diktátor halálától (1975) a szocialista párt elsõ gyõzelméig (1982) tartó idõszakot értik. E korszak reményei, konfliktusai, erõfeszítései és megrázkódtatásai (beleértve egy államcsíny-kísérletet is) minden mûvészeti ág alkotásaiban megjelentek, így a képregényekben is. A frissen kapott szabadság mûvészi hasznosításának elsõ számú elõsegítõ tényezõje természetesen a cenzúra eltörlése volt. A képregények esetében ennek az ereje egy pezsgõspalack dugójának kirobbanásához volt hasonlítható. Az El Papus (1973) vagy a Star (1974), sõt amatõr újságok is, mint az El rollo enmascarado (1973) már korábban is feszegették a frankói tilalom határait. A rajzsorok, melyek azelõtt oly tartózkodóak voltak, könyörtelen szatírával fordultak a nem is olyan régen még szent és sérthetetlen intézmények ellen, szabadosan elemezték a szexualitást, revizionálták a közelmúltat a kollektív emlékezet, autobiografikus elemek és a politikai illetve társadalmi kritika segítségével.

Robbanás és krízis
A nyolcvanas évek derekáig a spanyol képregények gyorsan elterjedtek és nagy presztízst élveztek: több mint húszféle, kizárólag képregényeket tartalmazó kiadvány jelent meg rendszeresen. Kongresszusok, vásárok és kiállítások tanúskodtak a képregények népszerûségérõl. 1983-ban profik egy csapata létrehozott egy újságot, a Ramblá-t, amely kizárólag honi szerzõk mûveinek megjelentetését és fiatal tehetséges rajzolók és forgatókönyvírók felfedezését tûzte ki célul. Ez a képregény sosem látott visszhangra talált. Ezért is olyan meglepõ, hogy nem sokkal késõbb egyre-másra szûntek meg a sorozatok, és távoztak a szerzõk nemzetközi ügynökségekhez, fordultak a festészet, a design vagy a reklám felé. Melyek voltak a spanyol képregény krízisének okai? Talán az infrastruktúra hiánya, a piac lefedettsége, a közönség egy részének elfordulása… A kilencvenes évek alatt szinte az összes kiadvány megszûnt és megkezdõdött a képregényterjesztés új formáinak keresése, már kevesebb, de talán hozzáértõbb és igényesebb olvasó számára.

A jelen, a jövõ
2004 decemberében, negyedszázadon át tartó vakmerõ menetelés után az El Víbora elbúcsúzott olvasóitól. Ez a búcsú szimbolikus értékû lett. A mai spanyol képregények paradox módon a frankói idõkben megjelenteknél nem sokkal vastagabb füzetecskék, bár ezek a mostaniak inkább az amerikai comic-book-okat utánozzák. Ez korántsem nem jelenti azt, hogy megtorpan a hazai képregénykészítés: kisebb helyi kiadók a kilencvenes években elkezdik fiatal szerzõk munkáit terjeszteni, akik Bilbaóból, Alicantébõl vagy Mallorcából üzenik, hogy nincs még itt az ideje a képregények elsiratásának. Így hát nem meglepõ, hogy olyan veteránok, mint Max és Pere Joan odáig merészkednek, hogy létrehoznak egy magas esztétikai színvonalú és újító erejû képregény-kiadványt, melyet szarkasztikusan Nosotros somos los muertos–nak neveznek el (Mi vagyunk a halottak). Elég egy pillantást vetnünk a füzet oldalaira, hogy lássuk: a halottak, kiket a kritikusok már eltemettek, kitûnõ egészségnek örvendenek.

Pár szóban a kurátorról
José María Conget (született Zaragozában, /Spanyolország/, 1948-ban) filozófia és irodalom szakon végzett. A perui San Marcos és Ricardo Palma egyetemeken és több spanyol intézményben is tanított irodalmat. A New York-i és a párizsi Cervantes Intézetek kulturális igazgatójaként dolgozott. Számos könyve jelent meg: regények, elbeszélések, esszék. Az El olor de los tebeos / A képregények illata (2004) címû mû hét írást tartalmaz a képregényekrõl.