Mi sül ki belőle? (5panels: Főzős képregények kritika)

Főzős műsort valószínűleg mindenki óhatatlanul látott már, kis tálakban a felvágott répa meg a leszemelt borsó, a húsról az undormányos részek le vannak nyammogva, és pont fél óra alatt elkészül minden kaja. Utána reklám. Az ezek alapján készült színes-szagos szakácskönyveket is tartottunk már a kezünkben: sztárséf mosolyog a címlapon, a bellapokon pedig hangulatos fotók a konyharuhától kezdve a tésztaszűrőig.

fozos-borito

A főzős képregény is beleilleszthető a fenti logikai sorba: ez is egy vizuális médium, melyben főznek. Ám hogy megálljon a saját lábán, ahhoz a főzős képregény műfaját nagyon jól kell csinálni. Kell, hogy a főzős képregény tanuljon a fenti két főzőcentrikus médiumtól, ellessen trükköket és fogásokat – de ne azokat másolja. A témát és a megközelítést át kell alakítani. Képregényesre kell formálni – ez maradt el a 5Panels Főzős képregények antológiájának igen sok darabjában.

Én most találomra felcsaptam Stahl Judit Gyors húsos ételek című piros színű szakácskönyvét (melynek címlapján egyaránt mosolyog ránk a pirosra sült kecsöpös-csilis hús és a pirospozsgás Stahl Judit) az ötvenkettedik oldalon, és ezt olvasom, bár igazából bármely oldal rávilágít arra, mi hiányzik a Főzős képregények legtöbb darabjából.

Talán ez a világ leghíresebb és egyben legdrágább előétele. Velencében, a Harry’s bárban született….

Ez van a nyolcvanadik oldalon:

Pár hónappal ezelőtt sok éve nem látott, külföldön élő barátnőmmel beszéltem meg találkozót…

Ma a szakácsolós műfajt nem a recept viszi, hanem a körítés: Jamie Oliver főz a haveroknak, Stahl Judit hihetetlen művelt és barátnője is van. A tetszőlegesen marketingelt légkör miatt fogja a néző megnézni vagy elolvasni az adott főzős műsort vagy könyvet. Ez a légkör a legerősebben Molnár Gábor és Lakatos István képregényében van meg – nem véletlen, hogy ezek is a leghosszabbak az antológiában. Rá kell szánni arra az időt, hogy érdekelni kezdjen engem a Lakatos-rezidencián babot lopó t-rex, vagy a távolságtartáson túllépve legalább érdekesnek találjam Molnár Gábor képregényében a vietnami anyós(jelölt) receptjét. Kell tehát egy háttér. Egy catch, ami behúzza a képregényolvasót.

Kell, hogy a sztori egyedi legyen. Ne gondoljam azt, hogy már láttam valahol hasonló stílusban megközelített hasonló ételt. Ha a youtube-on torkuk szakadtáig főző skandináv rockereket szétzúznak egy konyhát, és ez az ökörködés a szerzőnek (Pádár Ádámnak, meg amúgy nekem is) tetszik, akkor az képregényben szükséges, hogy más legyen, mint kimerevített képkockák a videóból.

És mindenekelőtt kell, hogy történjen is valami. Ne csak főzzenek. A fentiek értelmében világos, hogy a főzős műsor NEM a főzésről szól. A főzős műsor – könyv, sorozat, Julie and Julia, TV-paprika – életérzést ad el. Ebből a szempontból a skandináv rockerek konyhai zúzása egy nagyon jó életérzés, remek alapötlet, mely dinamikus feldolgozásra vár. Úgy gondolom, képregényben nem működik – és ilyet többször látunk az antológiában – ha a panelokat egy rögzített kamera által felvett képsornak ábrázolják: azt nézem esetleg oldalakon keresztül, ahogy egy derékban elvágott szakács tesz-vesz a konyhában, háttérben a kókadozó szobanövény, jobbra a mikró. Ugyanabból a szemszögből mutatni a szerencsétlenkedést repetitívnek és egyhangúnak hat – képregényben. A főzős műsorban ott a hangsáv, a zaj, a szín, ami ellensúlyozza a statikus vizualitást – a képregény egyikkel se tud dolgozni. Máshogy kell lekötni az olvasót.

Ráadásul mindenki tudja, hogy a végére úgyis elkészül a kaja – pusztán a főzést bemutatni: kevés egy történethez. Kell, még a banálisnak tűnő főzős szüzséhez is kell motiváció. Például miért és kicsoda főz az istennőnek Kardos Nikolett történetében? Mi a tétje? Az űrhajósok miért esznek folyton Korcok Péter és Halmi Zsolt nagy logikai ugrásos scifijében?

Nemrég azt mondta nekem valaki, hogy az a jó képregény, aminek az olvasója azt gondolja: „képregényt csinálni gyerekjáték! Ezt én is meg tudom csinálni!” Tehát az, ami hatalmas munkával úgy van összerakva, hogy hihetetlen könnyednek és játékosnak tetteti magát. Ahol nem döccen semmi, ahol mindig értem, miért úgy jönnek a panelok egymás után, ahogy jönnek. Ahol nem az olvasó dolgozik, hogy összerakja a történetet, hanem a szerző(k).

Ebből az összes szempontból három képregényt emelnék ki: ez a három képregény tett a leginkább kísérletet arra, hogy elgondolkodjék és megfogalmazza, mi is lehet az a főzős képregény. Mindhárom teljesen más választ ad erre az ontológiai kérdésre, ami jól mutatja, hogy a főzős képregény tényleg bármi lehet, csak ki kell találni, át kell gondolni.

Lakatos István A Bab! című képregényében nagyon tetszett az irónia, amellyel a szerző saját sértettségét fogalmazta meg és egyben igyekezett is orvosolni; bár félő, hogy egy nagyon szűk körön kívül az olvasók a képregény eme rétegét egyáltalán nem tudják értelmezni (kérdés persze, hogy egy nagyon szűk körön kívül ki vesz ma Magyarországon szerzői képregényeket). Sodró lendületet ad a főzésnek és az önnarrációnak a formai sokszínűség: változó panelméretek, változó panelszámok, túl sok szöveg, túl kevés szöveg. Az egész miniképregény elmenne főzés nélkül is, bár azért többek között a „(keserű magába)” kiszólás miatt én nagyon örülök, hogy a szerző végül mégsem hagyta el képes lírai monológjából a főzés motívumát. Részemről ezt a képregényt az év végi tantestületi osztályozó értekezleten olvastam (titokban) és dőltem a röhögéstől (szintén titokban), ugyanakkor amikor szenvedő sorstársaimnak elsuttogtam (titokban), hogy min derülök (titokban), elég furcsán néztek rám (nyíltan).

lakatos főzősKoska Zoltán három egyperces képregénye (Rántotta, Olivaolaj, Hománetológia) szintén nagyon erős kontextusban. A történeteknek van íve, felfutása, lefutása és kifutása. Összeütközik két nézőpont, még akkor is, ha csak egy karaktert látunk, még akkor is, ha csak egy oldalban.

Molnár Gábor Bábtörténete úgy vezeti végig az olvasót a legkülönfélébb témákon és műfajokon, hogy azt egyáltalán nem érezzük erőltetettnek: útleírással (útképregénnyel, gasztroturizmussal) indítunk, aztán átváltunk családi halvacsorára, majd (szóbeli és vizuális) értekezés a selyemhernyó-termesztésről és -felhasználásról, ahonnan romantikus közös főzésre váltunk, amely végül egy nagyon ironikusan ábrázolt, ámde komolyan narrált gasztronómiai disztópiába, sőt apokalipszisbe csap át. Annyi minden történik tehát, hogy Alan Moore is megnyalja mind a tíz ujját, miközben a tényleges főzést bemutató képsorok (45-47. oldal) egyáltalán nem hatnak érdektelennek, unalmasnak, vagy a nagyívű történet szempontjából idegennek. A ritmusérzék talán Molnár Gábor legnagyobb titka: az ázsiai food hall bemutatása pont addig tart, ameddig kell, a vietnámi módon elkészített halvacsora pont annyira hangol rá a rovarevésre, amennyire kell, és ettől pontosan annyira érezzük át a szereplők motivációját, hogy a történet mindvégig érdekes maradjon. Az olyan vizuális poénok sora, mint a halevő macska, a nutria, a sárkánnyá változó undormányos kaja, vagy a rovarapokalipszis pedig csak – ööö – hab a tortán.

A 5Panels Főzős képregények antológiájában bemutatkozó képregényalkotók nagyon eltérő képregényes tapasztalattal rendelkeznek, és ez nagyban hozzájárul a válogatás egyenetlen színvonalához. Mindez azonban nagyon tanulságos: bepillantást nyerhetünk abba, hogy mennyire összetett folyamat egy képregényt létrehozni, hogy mennyire sok tényezőt (rajztudást, történetmesélést, képregényes nyelvtant) kell egyszerre profin kezelni ahhoz, hogy a képregény működjön.

Ugyanilyen fontos, hogy a rendszeresen kiadott antológiák által a 5panels időről időre megmutatja, hogyan működik alkotói csoportjuk. Gyűjteményeikből megtudhatjuk, milyen náluk a műhelymunka, ahol a kezdők együtt tanulnak és fejlődnek a régebbi motorosokkal. Ki tudja, kiből lesz a következő évtized legmeghatározóbb képregényalkotója?

Szép Eszter