30 Days of Night – Egy hosszú éjszaka
Mitől félnek a legjobban a vámpírok? Természetesen a Naptól. És hol van az egyetlen hely, ahol megszabadulhatnak tőle? Voltaképp kész csoda, hogy a vámpírmitológia létezése óta még soha senki nem gondolt erre az egyébként igen kézenfekvő megoldásra: ha a Nap nem kel fel, a vérszívók szabadon garázdálkodhatnak, totális terrort szabadítva a lakosságra. Alaszkában pedig előfordul, hogy egy teljes hónapig nem kel fel a Nap. Steve Niles váratlanul nagy sikert aratott, háromrészes képregénye erre az ötletre épít egy véres és rémisztő történetet. Barrow városa a harmincnapos sötétségre készül, amikor az utolsó alkonnyal vámpírok érkeznek a városba, és a kommunikáció lehetetlenné tétele után módszeres és kegyetlen mészárlásba kezdenek. A sztori a helyi seriffet, Eben Olemaunt, és feleségét, Stellát állítja az események középpontjába, az ő túlélésért folytatott elkeseredett harcuknak lehetünk szemtanúi. És igen, ez a képregény mindössze ennyiről szól. Bár Niles beletuszkol még egy aprócska mellékszálat egy new orleans-i nőről, aki tudomást szerez az eseményekről, és elküldi fiát, hogy bizonyítékot szerezzen a vámpírokról (azok ugyanis természetesen titokban tartják létezésüket a világ előtt), ennek igazán csak a folytatásban lesz jelentősége. Tehát összességében a remek alapötletet leszámítva a 30 Days of Nights egyszerűen rejtőzködésről, menekülésről és küzdelemről szól, némi logikai banánhéjon való csúszkálással, mindenféle különösebb dramaturgiai fogás nélkül – már ha attól eltekintünk, hogy egyes nehezen megmagyarázható eseményeket Niles elsumákol, átugrik és az olvasó fantáziájára bíz. És valljuk be, a végső harcot is kissé közhelyesen és bután oldotta meg.
De becsületére legyen mondva, hiába tudta a rövid hosszból következően pusztán vázlatosan megírni a karaktereket, a körülményekhez képest meglepően jó munkát végzett. Az erős akaratú, határozott Stella és Eben tiszta szerelme apró és jóleső fénysugár a sötét és vérvörös éjszakában, de még a legkorábban lekaszált városlakókat is sikerült felruházni legalább egy jellemző vonással, amitől nem csak ágyútöltelékek, hanem valóban hús-vér emberek benyomását keltik. Emellett a vámpírok is jól sikerültek, valóban félelmetesek, és jóval nehezebb végezni velük, mint más horrorokban – feszület, fokhagyma és egyéb, mára (talán mondhatjuk) kicsit elavult babonákról pedig Niles nem vesz tudomást, így vágva el a mítoszt a poros gyökerektől, és helyezve a modern világba.
De ne kerteljünk: a 30 Days of Night erénye elsősorban nem a belbecs, hanem a külcsín, amiért Ben Templesmith-t megilleti minden létező dicséret. A tintát, festéket, ceruzát és számítógépes technikát egyaránt használó művész egészen sajátos stílust teremtett, ami manapság nem kis szó. Sötét képein az erős kontraszthatást eredményező fekete és fehér dominál, ami mellett rendszerint csak egyetlen más szín jelenik meg – legtöbbször persze a vér vöröse. A kontúrokat az impresszionizmus stílusához hasonlóan elmossa, a háttérbe folyatja, és egy kis adag szürrealista látásmóddal vegyíti, egyedi, gyönyörűen, ugyanakkor ijesztően elvont képeket hozva létre, amelyek atmoszférája pokoli erővel tartja fogva az olvasó tekintetét. Az illusztrációk így könnyedén orvosolják az írás hiányosságait, és leginkább ennek köszönhető, hogy a 30 Days of Night átlagon bőven felüli képregénynek tekinthető.
Megjelenés: 2002
Történet: Steve Niles
Rajz: Ben Templesmith
Olórin, 2008. február 4.
30 Days of Night
Bődületesen rossz képregény-adaptációkban sosincs hiány, de azt hittem, a 2007-es felhozatalban már nincs semmi, ami alulmúlhatja a Transformerst és a Szellemlovast. Tévedtem, ugyanis az egyébként igen jól sikerült Cukorfalat rendezőjének, Davis Slade-nek sikerült Mark Steven Johnsonnál és Michael Baynél is mélyebbre süllyednie. Alászállását pedig bizonyos szempontból súlyosbítja, hogy ő nem egy Marvel-hőst taposott meg, hanem egy szűkebb rétegnek szánt, kultikus horror-képregényt pisált le, amikor Sam Raimi produceri felügyelete alatt vászonra okádta az egyhónapos, alaszkai éjszakát kihasználó vámpírok vérbő történetét. És hiába vett részt a a forgatókönyv megírásában a képregény alkotója, Steve Niles is, talán jobban tette volna, ha marad a szövegbuborékok világában, és nem erőszakolja meg saját gyermekét.
A film egy alaszkai kisvárosban, Barrow-ban játszódik, amelynek pár tucatnyi lakosa épp a 30 napos éjszakára készül, amikor baljós előjelek kezdenek elszaporodni. Elmegy az áram, megszakadnak a kommunikációs vonalak, valaki ellopja és elégeti a mobiltelefonokat, és egy ijesztő külsejű férfi garázdálkodik a helyi bárban. Mire a seriff, Eben Oleson rájön, mi történik, a vámpírok már rég felzabálták a békés polgárok nagy részét – menekvés nincs, a fény pedig még mindig 29 napnyira van… Bár az eredeti képregény sem tökéletes, hogy remek horrorcomic volt, ütős hangulattal, félelmetes vámpírokkal és Ben Templesmith gyönyörűen elvont és sötét, festményszerű rajzaival (stílusát most többek közt Warren Ellis Fell c. sorozatában csodálhatjuk). Ezekből az erényekből a filmnek egészen pontosan semmit nem sikerül felmutatnia. Véres zabálásokból ugyan nincs hiány, de feszültséget csak akkor érzünk, amikor reménykedve az órára pillantunk, az atmoszféráért nem kis mértékben felelős képi világ nem tudja kihasználni az alapkoncepcióban rejlő lehetőségeket, minthogy az operatőrtől csak sablonos megoldásokra futja (egyetlen említésre érdemes beállítása a madártávlatból mutatott mészárlás), a céltalan, ordítóan ostoba ijesztgetések pedig nem pótolják az izgalmat, hanem tovább növelik a bosszúságot.
Ami talán még fájdalmasabb, hogy a vámpírok egy kicsit sem félelmetesek, sőt, inkább röhejesek – alig artikulált, irritáló beszédüket hallva az ember legszívesebben UV-lámpákkal kitapétázott logopédiára küldené őket, és kinézetük is láthatóan a „csináljunk valami nagyon cool dolgot”-koncepcióra szorítkozott, aminek köszönhetően szépen túl is lőttek a célon (emberek, ami képregényben működik, nem biztos, hogy filmen is fog). Erényről legfeljebb akkor lehetne beszélni, ha túlzott jóindulattal szándékosnak minősítenénk a paródiába hajló jeleneteket, a főhős és felesége közt feszülő házassági „dráma” kacagtató kliséit (amik csak a hollywoodi „minden filmbe kell egy szerelmi bonyodalom”-féle szabálynak köszönhetően kerültek a történetbe), és John Hartnett minden eddigi alakítását alulmúló, kínos vergődését. Az egész undormány egyetlen fénypontja a feltörekvő tehetség, Ben Foster, akinek, pályája elején járván, aligha volt más választása, mint hogy szerepeljen az év legszarabb vígjátékában.
30 Days of Night
(2007, David Slade)
Olórin, 2008. február 4.