Volt egyszer egy szuperhőszsáner – Bosszúállók: Végjáték

Az ember egy kicsit meg van lőve, ha a legutóbbi Marvel filmről kell írnia. Egyrészt, mert nem mondhat semmi konkrétumot, anélkül, hogy ne kergetné meg a felhergelt tömeg a körtefa körül, másrészt úgyis megnézi mindenki ismertető nélkül is, harmadrészt viszont mégis csak illik valamit írni. Valamit, ami a filmről szól, nem a megannyi előzményéről.

Talán annyi még belefér, hogy jóval karakterorientáltabb, mint a Végtelen háború. Az a film az elejétől a végéig pörgött, már csak azért is, mert tolta maga előtt a számos korábbi rész lendülete. Nem volt idő nagyon elmerülni abban, hogy ki miként éli meg a történteket, mert meg kellett állítani egy nagydarab, recésállú, régóta beharangozott gonosztevőt, aki ki akarta irtani a féluniverzumot.

Azonban mivel ebben hőseink kudarcot vallottak, most időt kell szentelni arra, hogy ki hogyan dolgozta fel a következményeket. Igazából ez az, amiért kisebb döccenői ellenére elismerést érdemel a film, hogy minden fontosabb karakterét képes új, számára ismeretlen területre vinni. És még mindig csak az első órában járunk.

Tényleg nem illik ennél több konkrétumot elmondani, mivel számos apró meglepetés várja a nézőket, amivel jobb a moziteremben szembesülni. Tudom, nesze semmi, fogd meg jól, különben is ki hiszi el az ilyesmit azok után, hogy történetét tekintve nagyon sok szuperhősfilm biztonsági játék volt a közelmúltban? Ami inkább érződött egy sorozat epizódjának? Aminek gondoskodni kellett arról, hogy a nézők, ha nem is a jövő héten, de két hónappal később is visszatérjenek?

A Végjáték azonban nagyon szépen lezár dolgokat, és bár már ott integet a következő Pókember film a távolban, mégis csak véget ért valami, ami tizenegy éve elkezdődött. Ennek pedig, bármilyen szép teljesítmény is volt ennyi filmet egyben tartani, már elérkezett az ideje. Elvégre nem húzhatunk a végtelenségig valamit, hiszen pont a vég ad értelmet az addig történteknek. Hogy látjuk, mire futott ki az egész, és ennek fényében kicsit másképpen nézünk a korábbi részekre.

Ez volt a földkerekség leghosszabb filmtrilógiája, és valóban, hiszen az alkotók a sorozatot három fázisra osztották. Talán korai is még búcsúznom, mert még idesorolják a következő Pókember filmet, de az ezek után már csak lecsengés lesz – afféle visszatérés Megyébe. Meglehet, hogy ellentmondásosnak tűnik az, hogy az elköszönést dicsérem, egy olyan korban, ahol rég lezárt történeteket vesznek elő újra, csak azért, hogy még velünk maradjanak, függetlenül attól, hogy a koncepció vagy a karakterek igénylik-e.

A legjobb partiknak is véget kell érnie, és bármilyen fájdalmas felállni, fizetni a cechet, és megölelni a többieket, ennek megvan a szépsége. A szuperhősök immár két évtizede meghatározó szereplők a filmvásznon. Biztos vagyok benne, hogy még egy darabig velünk lesznek. De amit el akartak mondani nekünk, azt már elmondták. Ha abba a lehetetlen helyzetbe kerülünk, hogy évekig nem látunk egy ilyen zsánerfilmet sem, annyi adagot kaptunk, hogy azzal sokáig ki fogjuk húzni.

Viszlát. Jó éjt. Jó buli volt. Köszönünk mindent!

Facebook Hozzászólások