Venom – Fortyogó méreg

Kezdjük az elején. Ezzel a filmmel nem az a baj, hogy a kilencvenes évekből szalasztották. Az messziről ordított róla, hogy ez az alkotás egy időkapszulából tört elő, amikor még a Batman és Robin meg a Spawn – Az Ivadék uralták a mozivásznat. Talán nem véletlen, hiszen a karaktert ugyan David Micheline találta ki, de az a Todd McFarlane csiszolta tovább és tette népszerűvé, akinek a Spawnt is köszönhetjük. Igen, Venom annak a kornak a szülötte, amikor még egy kommersz képregény az erőszaktól és a még éppen 12 karikás szexualitástól számított felnőttnek – vagy legalábbis ahogy azt egy éretlen kiskamasz képzeli.

Éppen ezért ennek az alkotásnak abban a korban is lenne a helye, amikor a Happy Meal menü mellé Venom szószt adtak volna. Az nincs, ellenben, akárcsak a Spawn és a Schumacher-féle Batman filmeknél, itt is egy nagynevű énekest – esetünkben Eminemet – kérték fel a betétdalhoz. Hip-hop-hurrá. Sőt, ez a film megférne abban a dekádban, amelynek A maszkot, a Flubbert, valamint a Men in Blacket köszönhetjük – ízléstől függetlenül nem ér egyiknek a nyomába sem, de egy ragacsos űrtrutymó, aminek viselője nagyot ugrik, és általa végre helyre meri tenni a szomszédját, amihez eddig nyuszi volt.

Az igazi gond azzal van, hogy a kilencvenes évek kliséit ötvözi a későbbi évek tévedéseivel. Ennek megfelelően Az Igazság Ligája egy izgalmasabb film volt a Venomnál, Tobey Maguire karaktere talpraesettebb hős Tom Hardy Eddiejénél, a Transformers csatái pedig szebben megkoreografált akciójelenetek voltak annál, amit itt kapunk.

Persze a film már az elején elveszít minket, amikor a firkász fenegyerek Eddie azzal akarja megbuktatni a milliárdos mitugrász tudóst, hogy nyíltan nekiszegezi azokat a kérdéseket, amiktől a munkatársai és a barátnője is óvták. Nem tudom mit vár, hogy a nyomorult azonnal megtörik, és mindent bevall, ahelyett, hogy eltussolja az ügyet és tönkreteszi a vele kakaskodó emberünket. Jó, mint mondtam, a kilencvenes években azért a szórakoztató filmekben volt annyi naivitás, hogy az ilyesmin meglepődjünk – valahogy a Flubber könnyen legyőzhető Disney-genyái ugranak be, ami nem jó jel egy magát felnőttesebbnek tartó film esetében.

Az megint csak nem szerencsés, hogy sokáig a szimbióta harcol hősünk helyett, elvégre az ilyen filmek bája az, hogy a főszereplő saját maga él az erejével, saját maga fedezi fel képességeit, és a saját találékonyságára hagyatkozik. Itt Eddie jóformán kívülálló a saját harcaiban. Nem mintha egyébként nem sodródna egy közepesen korhadt faág kecsességével.

Ennél is szebb, hogy a film hosszú perceket szán egy olyan szálra, amit igazából két másodperccel elegánsabban, ütősebben elintézhetne, és akkor nem vonna el felesleges időt és nem érdekelnének a miértek sem – nem mondom meg, hogyan, mert az egyrészt komoly spoiler lenne, másrészt meg többféleképpen is lehetett volna rövidebben.

Emellett nem is emlékszem, mikor láttam, hogy a főhős szerelmét ennyire trófeának kezeljék – akinek a megszerzése nyeremény, az elvesztése presztízsveszteség –, pár régi kliséről nem is beszélve. Jó, a film próbálja humánusan kezelni a hajléktalanokat, ami nem meglepő, tekintve, hogy ez mindig is McFarlane szívügye volt.

De hát ez az a film, ahol a szimbióta – vagy hívjuk stílusa alapján cimbiótának? – előjön a főhősből, csakhogy szembenézzen és úgy beszélgessen vele, ahelyett, hogy képekkel, érzésekkel kommunikálna, mint a képregényben. A képregényben, ahol Eddie is egy megszállott, begőzölt állat volt, aki megveszekedetten gyűlölte Pókembert. Itt csak egy vergődő szerencsétlen.

Persze, ott már komoly gond van, ha egy alkotás úgy nyúl a Penge: Szentháromságból, mintha az egy legalábbis tűrhető alkotás lenne. Nincs több kérdésem, bíró úr. Ezt az alkotást nem menti semmi, se a máshol szerethető Tom Hardy, se a kötelező Stan Lee cameó, se a stáblista utáni jelenetek – amik egyébként vagy oda nem illők, vagy túltoltak.

Manapság ennél csak vállalhatóbb képregényfilmeket kapunk. A Venomnak tényleg semmi mentsége nincs. Még az se, hogy hőse nem olyan, mint a Topher Grace által alakított karakter volt.

Stan Lee cameó: tényleg, miért is? Ezekhez a karakterekhez végkép semmi köze nem volt…

Facebook Hozzászólások