Sárkány ellen sárkányvér – A láng légiója

Ki ne akart volna már sárkányt tartani? Úgy tűnik, nem csak a valódi, de a kitalált fenevadakat is szeretjük háziasítani, a sárkányok pedig egyszerre feleltethetők meg a kutyáknak, lovaknak és az F-22-eseknek. Azonban valami azt súgja, Anthony Ryan a lókolbász híve, mert az ő regényében rendre megcsapolják őket, és ugyanúgy vadásznak rájuk, ahogy egykor a bálnákra vadásztak az olajuk miatt.

Mit tesz Isten, a sárkányokat egyesítő példány is egy legendás fehér, aki nem csak levadássza, de ki is irtaná az írmagját is a rajtuk élősködő emberiségnek. A sárkányoknak ugyanis vannak érzéseik, és ezek közé tartozik az is, hogy gyűlölik az embereket – amit azért meg lehet érteni, másrészt azért nem is ártalmatlan jószágokról van szó, hanem olyan bestiákról, amelyek étlapján jól megfér az ember a többi állat mellett. Emellett ezen a világon roppant változó a sárkányok intelligenciája – állati és emberi szintű egyáltalán megtalálható közöttük. Ugyanakkor pont a fejlett intelligenciájú egyedek a legembertelenebbek, szóval, senki nem számítson Fogatlan-féle cukiságra, de még csak a Trónok Harca sárkányaira sem.

A sárkányok és emberből lett gyíkszerű szolgáik pedig megindulnak az egész emberiség ellen. Szerencsére előző kötetből megismert hőseink éppen ráérnek, és nem mondják azt, hogy köszönöm, de inkább nem érdekel – a maguk módján mindnyájan túl kötelességtudók ahhoz. A kémkedésben jártas Lizanne kisasszonyt magával rántja az intrika, és hamarosan egy börtönvárosban találja magát, ahonnan egy legendás feltalálót kell kimenekítenie. Hilemore és Clay pedig összefognak, és megnézik, hogy mit rejthet a fagyos dél – ami elsőre egy kicsit lovecraftesnek tűnik, de valójában többet köszönhet Edgar Rice Burroughs munkásságának.

Melléjük negyedik nézőpontkarakternek megkapjuk a korábban harmadlagos mellékszereplő Sirust, aki az ellenség karmai közé kerül, így az ő motivációjukba is kapunk némi betekintést. A történet továbbra is ezerrel pörög, néha ezért hajlamos bizonyos karaktereket – Hilemore – kicsit háttérbe szorítani. Belőle egy kicsit többet is el tudtam volna viselni, mert van, hogy Lizanne és Claymore váltogatja egymást, és a tétek növeléséhez, illetve a világábrázoláshoz kicsit többet hozzáadott volna az, ha nem csak kettejükön látjuk, hogy próbálnak tenni valamit az ügy érdekében. Jó, egyrészt Clay inkább sodródik az árral, Hilemore pedig kötelességtudóan a hajóját biztosítja, ez pedig elég is, de kicsit úgy tűnt, mintha vele Ryan ezúttal nem tudott volna annyit kezdeni.

Ennek ellenére Anthony Ryan sárkánykodása egy pörgős, lendületes, fordulatokkal teli féltégla, szerethetően szürke morálú hősökkel. Sok tekintetben olyan, mintha Ryan kiakarta volna magát próbálni a Brandon Sanderson által elindított kézzelfoghatóbb, könnyebben megismerhető mágiarendszerű fantasy álműfajában, ahol a különleges képességek világában kevesebb hely marad a misztikumnak – csak ezt kicsit érettebb, kevésbé hamvas hősökkel. Ugyanakkor Sanderson egy kicsit nagyobb lelkesedéssel kombinál, így a mechanikusabb mágiarendszer ellenére az ő csatái kicsit emlékezetesebbek, még ha karakterek terén Ryané a maradandóbbak.

A láng légiója egy magát epikus fantasynek álcázó kalandregény, amelyet kifejezetten azoknak ajánlok, akiket magával ragadott a száz évvel korábbi ponyvák világa, ugyanakkor a klasszikus fantasy rajongók is találnak benne kedvükre valót.

Facebook Hozzászólások