Sarah Andersen: Puha boldog puffancs

Kevés ember tud ennyire szerethetően, jópofán és őszintén mesélni a mindennapi neurózisainkról, mint Sarah Andersen. Ez már igaz volt Andersen előző kötetére, a Felnőni kiábrándítóra is, és a művésznő most is ugyanazt a világot mutatja be, de, ahogy talán a cím is mutatja, kicsit boldogabban, lelkesebben, megbékéltebben. Ebben pedig segítségére vannak gyermekien egyszerű, mégis csupaszív rajzai.

Hősünk továbbra is kócos, esetlen, befele forduló, ráadásul, mint az kiderül, előszeretettel lop férfi pulóvereket. Mint minden bűnözőnek, így neki is kellő indítéka van ilyen cselekedet elkövetésére, és az áldozatai többnyire megbocsátanak neki, de hát attól a tények még tények maradnak. Ő sem tökéletes, na. Igaz, nem is kell. Szükségünk van viszont valakire, aki osztozik mindennapi problémáinkon, például amikor nagyon tudjuk utálni múltbéli énünket, akinek szent meggyőződése, hogy a mi problémánk nem az övé.

Az előző kötettől az új annyiban eltér, hogy egy egészen kicsit nagyobb tér jut a szöveges narrációnak, így amikor hősünk azt meséli el, hogy miként kedvelte meg a macskákat, vagy amikor az olyan, mindennapi életet megkeserítő társakról mesél, mint Túllihegés, Közösségi Szorongás vagy az Önbizalom Bénító Hiánya. Ami egyrészt személyesebbé, kicsit önvallomás-jellegűvé teszi, másrészt viszont itt-ott kicsit meg is akasztja az olvasót, aki szőrös szívű kritikusként elvárja, hogy ne kapjon a kockákon kívüli leírást, hanem működjön anélkül is. De egye fene, még ez is belefér.

Mit lehet mondani még? Ugyanazt az életfelfogást kapjuk, mint az előző kötetben, csak új életképekkel, amikről persze naphosszat mesélhetnék… de inkább mindenki olvassa el maga. Igazából könnyű eldönteni, hogy Sarah Andersen a mi írónk-rajzolónk-e: elég ránézni a borítóra. És ha valakit az sem győzött meg, tapintsa meg.

Ilyet, még többet.