Michael Moorcock’s Elric: The Ruby Throne

Melnibonéi ElricMichael Moorcock az egyik legnagyobb fantasy író, akinek nevét egy lapon szokták emlegetni J. R. R. Tolkiennel és R. E. Howarddal, és aki olyan fiatalabb szerzőkre hatott, mint China Miéville, Tad Williams vagy Neil Gaiman. Sikere éppen abban rejlett, hogy tudatosan szembement a korábbi írók által alkalmazott toposzokkal, alapjaiban forgatva ki a fantasy műfaját. Számtalan történetet írt sérült, de a saját és mások igazáért harcba szálló hősökről, akiket egy koncepcióval össze is kötött, ugyanis mindegyikük az Örökkévaló Bajnok egyik inkarnációja, akinek feladata óvni a világegyetem egyensúlyát. Aztán, hogy azt sikeresen teszik-e avagy sem, már egy más kérdés.

A leghíresebb mindközül Melnibonéi Elric, egy dekadens birodalom albínó császára, akinek főzetekre és egy varázskardra van szüksége a túléléshez. Moorcock úgy alkotta meg Elricet, hogy Conan tökéletes antitézise legyen: gyenge fizikumú, önmarcangoló ifjú, egy hanyatló kultúra sarja, aki otthagyja trónját, hogy a világot járva egyszer jobb uralkodó váljék belőle. Hozzátért vissza Moorcock a legtöbbet, ennek megfelelően az ő élettörténete a legkidolgozottabb.

Michael MoorcockElric ráadásul a képregényolvasók számára sem ismeretlen, hiszen több adaptáció készült az albínó hercegről, így az Elric: Making of a Sorcerer című négy részes történet, ami a DC égisze alatt jelent meg, vagy a BOOM! Studios által megjelentetett Elric: The Balance Lost. A legutóbbi adaptáció, a Michael Moorcock’s Elric: The Ruby Throne tavaly ősszel jelent meg.

A Julien Blondel által írt és Didier Poli által illusztrált Michael Moorcock’s Elric: The Ruby Throne a kezdeteket meséli el, így voltaképpen a magyarul is megjelent Melnibonéi Elric regény első felét kapjuk meg. Ha valaki olvasta volna a szóban forgó regényt, az ne számítson nagy meglepetésekre, az adaptáció már-már szolgai hűséggel követi az írást. Azok, akik viszont nem, azok készüljenek fel rá, hogy egy eredettörténetet kapunk, ami pont az előtt ér véget, hogy Elric elhagyná népét.

Többre nagyon nincs is lehetőség, ugyanis a keményfedeles kötet mindössze 64 oldalt, azaz kétfüzetnyi történetet tartalmaz. Bár Moorcock angol, ahogy angol nyelvű a képregény is, az alkotók franciák, és ez meg is látszik, ugyanis mint sok francia fantasy képregény (mint a magyarul is megjelent Hódítók végzete), ennek is elsősorban a gyönyörűen kidolgozott rajzok az érdemei, melyek egy grandiózus, ám sötét világot mutatnak be.

Elric Ruby ThroneAmi tökéletesen illik Moorcockhoz, ugyanis őt inkább az ötleteiért, és az álomszerű, pszichedelikus fantáziaképeiért szeretjük, nem pedig a történeteiért. A legtöbb regényét ugyanis napok alatt írta, és részben ennek is köszönhető az a zabolátlanság, ami a népmesék sajátja is – ahol, ha a történet éppen megkívánta, a mesélő lelkiismeret-furdalás nélkül megsegíthette hősét egy váratlanul behozott szereplővel anélkül, hogy bárki is deus ex machinával vádolta volna. Emellett ugyan Elricet pont az újszerűségén keresztül mutattam be, de itt inkább az ötletet értékelem, nem pedig a megvalósítást. Moorcock karakterei ugyanis sokszor kiforratlanok, és gyakran maguk kérkednek azzal, hogy mennyire szembemennek a korábbi klisékkel úgy, hogy elfilozofálgatnak a világ nagy dolgait illetően, ahelyett, hogy ezt kicsit gördülékenyebben kapnánk, ahol inkább a tetteiken keresztül kapunk rálátást személyükre.

Tévedés ne essék, nem vagyok a magvas gondolatok ellen, de ha Moorcockot olyan alkotók mellé tesszük, mint Jack Vance vagy Sir Terry Pratchett, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy az utóbbiak képesek jóval árnyaltabban ábrázolni hőseiket és úgy beszélnek az őket foglalkoztató dolgokról, hogy azzal valóban elgondolkodtatják olvasóikat. Moorcock sokszor szeret feldobni intellektuális kérdéseket anélkül, hogy elmélyedne bennük.

ElricEzen a fronton a képregény még előrelépés is az eredetivel szemben. Vegyük például azt a jelenetet, amikor Elric a tengerek istenével találkozik. Ez az adaptációban egy hatalmas medúzaraj formájában történik, ami jóval transzcendensebb élmény annál a jóval hagyományosabb megtestesülésnél, amit a regényben kapunk. Másrészt hamar túlesünk rajta, mert itt néhány oldal, míg a regényben Elric nem keveset agonizál. Hősünk ugyanis fuldoklás közben találkozik a tengerek urával, aki a segítségére siet, csakhogy Elric arról próbálja meggyőzni, hogy ő voltaképpen meg akar halni. A tengerek istene persze nem mondja, hogy akkor fulladj meg, de tényleg, hanem kimenti.

A fenti elem tökéletes példa arra, hogy Moorcock szeret szembemenni az elvárásokkal akkor is, ha az eredmény önmagában nem feltétlen működik. Elric itt inkább tűnik egy felképelésre váró emónak, semmint meggyötört uralkodónak. Szerencsére a képregény ezt visszafogottabban ábrázolja, és inkább a dekadenciát helyezi előtérbe.

Elric 2Ami viszont a The Ruby Throne legmegosztóbb vonása. Ugyanis a képregényben aztán tonnaszám kapjuk a megkínzott rabszolgalányokat, és egy átlagos melnibonéi orgia tömény viszolygást vált ki. Gondolom, ez is volt a cél, és Moorcock maga dicsérte, hogy ebben a vonásban mennyire közel áll az adaptáció az ő elképzeléseihez (mindamellett, hogy ez a Melnibonéi Elricben csak néhány utalásban van jelen). Akárhogy is, az érzékenyebb lelkű olvasóknak semmiképpen sem javaslom a szóban forgó kötetet.

Kiknek ajánlom hát? Azoknak, akik fogékonyak a sötét, grandiózus, látványos fantasy történetekre és az álomszerű képekre. Mert hibái ellenére Moorcock nem véletlenül hatott több generációra is, regényeinek világából nemcsak fiatalabb írók, de különböző szerepjátékok is sokat merítettek (így a Káosz és Rend szembenállását megkapjuk mind a Dungeons & Dragonsben, mind a Warhammerben).

Idén tavasszal már ki is jött a folytatás Stormbringer alcímmel. Én viszont javaslom, hogy először mindenki az első részt olvassa el, és azután döntse el, neki szól ez az új adaptáció, avagy sem.

Facebook Hozzászólások