Marvel filmek: Pókember 2

Spider-man-2-promo_055

2004 nyarán még nem készült film a legutolsó képregényhősből is, viszont ekkor került mozikba a Pókember második része, ami a harmadik szuperhősös folytatás volt a sorban Penge és az X-men után – és akárcsak a Penge és az X-men második része, ez is elismertebb lett elődjénél. 2004-re tehát a szuperhős-adaptációk, köszönték szépen, kezdtek magukra találni.

Én mégis leülnék egy kicsit beszélgetni ezzel a Peter Parker sráccal, hogy egy kicsit élvezze már az életet, és ne borongjon annyit. Ugyanis kedves, szimpatikus, jóindulatú gyerek, akinek egyszerűen semmi nem akar összejönni, és ennek köze lehet többek között ahhoz is, hogy nem tesz rendet a fejében.

Persze, nem egyszerű dolog felnőni. Ez egyben a film mondanivalója is, és hát Peter sok mindenben emlékeztet azokra a fiatalokra, akik épphogy kikerültek az életbe, és a szüleiktől távol alig győzik az egyetemet, a magukról való gondoskodást, valamint az éhbérért elvállalt munkákat a kiadások legalább részleges fizetésére. Mit is beszélek, Peter egy az egyben ez a srác, annyi különbséggel, hogy emellett ő Pókember is, így ha szirénavijjogást hall, akkor rögtön átöltözik, hogy üldözze a bűnt és védje az ártatlanokat. Így aztán csak fut ezerfelé hulló élete darabjai után, de képtelen elkapni azokat.

Spider-man 2 Alfred Molina

Emellett nem nehéz együtt érezni hősünk első számú hétköznapi problémájával, a pénztelenséggel, azzal, hogy kerülnie kell a főbérlőjét, azzal, hogy nem tud May nénikéjének segíteni a számlák kifizetésében, és azzal, hogy lépten-nyomon magyarázkodni kell mindenkinek, hogy összejött sok minden. Mégis, kicsit sok már a jóból, és hamar azt kívánjuk, hogy legalább tévedésből összejöjjön neki valami. Persze hősünk ordas nagy balfácán, így amikor időre kell kivinni a pizzát, ő a felmosórongyokkal birkózik, ahelyett, hogy előbb átadná a rendelőnek a dupla sajtos pépperonit.

Ez az egyetlen komoly hibája a filmnek, mert számtalan erénnyel és szeretetre méltó elemmel bír. Ezek közül az egyik legfontosabb Alfred Molina Dr. Otto Octaviusa. Jó látni, hogy Raimiék továbbcsiszolták a „szupergonosz is csak ember” vonulatot. Dr. Octavius ugyanis mind emberként, mind szörnyetegként szimpatikusabb, mint Willem Defoe Norman Osbornja. Átváltozása előtt jóval kiegyensúlyozottabb, mint az egyébként szintén jobb sorsra érdemes iparmágnás, és a balul sikerült kísérlet után sem válik belőle megkeseredett pszichopata. Ellenkezőleg, klasszikus őrült tudós lesz, aki nem akar ártani másnak, csak annyira megszállottja lesz egy rögeszmének, hogy nem érdekli, kin kell átgázolnia, elvégre a nagyobb jó és a tudomány végül csak őt igazolja majd.

Bár bevallom, nem jutott volna eszembe Molinát választani erre a szerepre – Dr. Octopus nekem mindig is egy őrült Elton Johnra hajazott –, mégis telitalálatnak tartom. Van az egész megjelenésében valami, ami már egy kicsit elkülöníti az átlagemberektől, anélkül, hogy különccé tenné, és működik a kapcsolata feleségével, amitől rokonszenvesebbé válik a legtöbb karakternél. Szupergonoszként pedig hitelesebb a ripacskodó Zöld Manónál, mind színészi játék, mind megvalósítás terén. Ereje van annak, amikor a csápjai segítségével az átlagemberek felé emeli magát szó szerint és átvitt értelemben, amikor pedig elmenekül a harcból, sokkal inkább tűnik egy pókszerű szörnyetegnek, mint hősünk.

És persze nem említettem azt a jelenetet, amikor magához tér, ami egy az egyben B-kategóriás horror filmekből merít. Mint a szörnyfilmek fenevadjai, ő is inkább zavarodott, nem pedig ártó szándékú, de ettől nem kevés pusztításra képes. Egyedül a csápok és Octavius kommunikációját tartom erőltetettnek – ez remekül működött volna Venomnál, itt azonban fölösleges elemnek tartom.

ditkovichek

Bár Oki Dokival maximálisan meg vagyok elégedve, ez sajnos továbbra sem mondható el Mary Jane-ről. És ezúttal nem megint Kirsten Dunstot akarom elmarasztalni, ugyanis a megírt karakter sem hagy sok teret a színészi játéknak. Valahol ironikus, amikor Peter fejéhez vágja, mennyire távoli és megfejthetetlen, miközben pont Mary Jane az, aki leginkább egy görög szoborra emlékeztet hűvösségében és távolságtartásában.

Pedig a többi szereplőre nem lehet panaszunk. J. K. Simmons tovább brillírozik Jamesonként – egy, sajnos, kivágott jelenetben még Pókembernek is beöltözik -, Rosemary Harris May nénije továbbra is szeretetre méltó, Bill Nun is egy kicsit több szerepet kap Robertsonként, Elizabeth Banks Betty Brantje rövid idő alatt belopja magát a szívünkbe, Bruce Campbell cameója is zseniális, a főbérlő lánya, Ursula pedig hamar emlékezetessé válik esetlen, és éppen ezért életszerű bájosságával. És akkor nem is említettem James Franco karakterét, aki hiteles az apja hagyatékának megfelelni akaró ifjú milliomosnak… és akire szép lassan ugyanaz a sors vár, mint öregére.

Amiben viszont határozottan szintet lépett a film, az New York lakossága. Aranyos a Pókembernek drukkoló fiatal nő, vagy a spenót iránt hirtelen lelkesedést érző két kölyök, de az előtt sem mehetek el szó nélkül, hogy sokkal emészthetőbb lett a hősünkért kiálló sokaság. Raimi pedig hihetetlen természetességgel ábrázolja a város sokszínűségét, legyen szó morózus, de azért nem rosszindulatú arab pizzásról vagy a hősünket vállon veregető tűzoltókról – egyedül a hegedűs ázsiai hölgyet találtam soknak.

Spider-man 2 fight

A harci jelenetek pedig ötletesek és szebben megkoreografáltak, mint amit az előző filmben láthattunk. Pókember és Dr. Octopus harcának van egy kegyetlen eleganciája, ami a Zöld Manóval vívott ütközetből hiányzott. De egyáltalán már az zseniális és bájos, ahogy az első összecsapásnál hozzáadják May nénit az egyvelegbe.

Szóval, leülnék én beszélgetni ezzel a Peter gyerekkel. Elmondanám neki, hogy rengeteg potenciál van benne, de ezzel a rengeteg neurotikuskodással egyszerűen az ember idegeire megy. Persze, tudom, nem könnyű felnőni. Ezért is veszíti el időről-időre hősünk különleges képességeit, amik már az első filmben a felnőtté válás allegóriái voltak. De mégis, hidd el, Peter, sokat számít, ha bízol magadban. Mert nagyon-nagyon szeretnék csillagos ötöst adni – különösen, mert én is szeretem azt a bizonyos B. J. Thomas számot, és szimpatikus az egész történetből áradó humanista naivitás – de vizsgánál a prezentáció is számít. Azt pedig csak önbizalommal lehet előadni.

(És itt jegyezném meg, rengeteg más képregényfilm-betétdallal szemben szerintem a Vindicated még ma is egy vállalható szám.)

Stan Lee cameó: rettenthetetlen főszerkesztőnk ezúttal is megment egy ártatlan életet a két titán összecsapásakor.

Stan-Lee-Rating-Base-4

Facebook Hozzászólások