Két barát a világ forgatagában – Mark Lawrence: A Hazug kulcsa

Az előző regényben hőseinknek, Jalan Kendeth hercegnek és Snorri ver Snagasonnak sikerült megszereznie Loki varázslatos kulcsát, ami képes megnyitni bármelyik ajtót, beleértve a Pokol kapuját is. És mivel Snorri elvesztette családját, ezért ő meg is szeretné nyitni a Pokol kapuját, hogy visszaszerezze szeretteit. Jalan ezzel nem ért annyira egyet, ő csak szeretné visszakapni korábbi léha életét. Azonban eddigi útja során kénytelen volt megtanulni, hogy az ember nem mindig azt kapja, amit szeretne, akkor sem, ha Vöröshatár hercege, és tizedik az örökösödési sorban.

Így hát hamar ismét az úton találja magát előbb egy jégboszorkányhoz, majd Kelemhez, egy ajtómágushoz, aki mindenkinél többet tud a kulcsokról, és aki mindenkinél jobban vágyik Jalan és Snorri szerzeményére. Szerencséjükre segítőtársra lelnek egy ifjú völva személyében, aki azonban szintén feni a fogát a kulcsra. Pechjükre tovább üldözik őket a Holt Király ügynökei, akik szintén a Pokol kapuját akarják kinyitni, de nem csak egy asszonyért és néhány gyerekért, hanem az egész seregét a világra akarják szabadítani.

A Hazug kulcsa érdekes kísérlet, mert nem Jorg kalandjai után játszódik, hanem vele közvetlenül egy időben. Ez inkább az átka, semmint az erénye a második regénynek, mert Lawrence a hangsúlyt egyre inkább az egész világ megmentésére helyezi a személyes sík helyett, márpedig a Tövisek császárában a világot már megmentették. Ezért nagyon aggódni sem tudunk a világ sorsáért, akkor sem, ha tudjuk, hogy a világot azért illik megmenteni.

A gond az, hogy Lawrence-nek ezúttal el kellene vonatkoztatnia az epikus fantasy legnagyobb sablonjától, nevezetesen, hogy az egész világ sorsa néhány halandó kezében van, és a régi meséket, sagákat alapul venni. Mert nemcsak a világmegváltás lehet epikus, hanem az, hogy az ember tűzön-vízen átkel, hogy meglelje, amiért útnak indult, legyen szó a Szent Grálról vagy pedig egy szerettéről. Ez a vonulat pedig megtalálható Snorri karakterében. Csakhogy nem ő a főhős, nem ő a nézőpont-karakter, hanem Jalan.

Márpedig Lawrence nem kevés oldalt áldoz arra, hogy álmokon keresztül minél többet megtudjunk Jalan családjának, és közülük főleg a Vörös Királynőnek a múltjáról. A Vörös Királynő egyébként rettentő sok tulajdonságában hasonlít Jorgra. Mindkettőjüket könyörtelen céltudatosság vezérli, mindketten sakkbábúként tekintenek a többi emberre, és mindketten ősi technika segítségével nyernek csatákat.

Csakhogy Jalan nem az a személy, aki bármit is törődne a családja múltjával, akkor sem, ha Lawrence mindent megtesz, hogy a küldetését rokonain keresztül személyesebbé tegye. Pedig erre bőven elég lenne Snorri társasága.

Kettejük barátsága az, ami a regény hajtóereje. Mert Jalan ugyan lusta, önző, gyáva, élvhajhász, és még kommunista is, de szíve mélyén azért csak törődik a nagydarab viking harcossal, bár ezt a világ minden kincséért sem vallaná be. Snorri pedig pontosan tisztában van vele, milyen ember Jalan is valójában, noha a herceg szentül hiszi, hogy barátja félreismeri. Pedig nem, Snorri, ha kell, nagyon is gyakorlatiasan nyúl le a kisszerűség tengerébe, hogy előrángassa azt az illetőt, aki mélyen ott él Jalanban. Ez a regény szíve-lelke, és ez az, amiből szeretnénk még többet olvasni.

Mert ha csak ezt a személyes vonulatot nézzük, akkor semmi baj nincs azzal, hogy Lawrence egyre-másra visszautalgat az előző trilógiára. Így hőseink sorra rácsodálkoznak a Jorg által végbevitt pusztításra, sőt, Jalan azt is megkapja, hogy a világ sorsa két Ancrath kezében van. Ez pedig jól működik világépítésként, egészen addig, amíg előkerül a világ megmentése, mert akkor a regény ellen kezd el dolgozni. Ilyenkor Jorg egy árnyék, ami Jalanra vetül, nem a regény világában, semmint az olvasók szemében. Mert Jalannak nem a világot kell megmentenie, nem a múltat kell helyrehoznia, mert azt már megtette Jorg.

Jalannak egy barátján kell segítenie, hogy az megbirkózzon a veszteségével. Nem egy egész világ terhével kell foglalkozzon, hanem egy ember sorsával, ami ettől függetlenül lehet ugyanolyan nagy tett. Ehhez pedig önző, elkényeztetett hercegként el kell fogadnia, hogy egy másodlagos karakter egy kalandban, ami egy másik ember története.

Mert Jalan nem Frodó, hanem Bilbó. Amikor a regény ezzel tisztában van, akkor őszinte, megható, magával ragadó. Amikor nem, akkor csak hömpölyög előre, akkor is, ha ezt elegánsan teszi.

Ugyanis nem a Vörös Királynő, a Kerék, a Holt Király vagy a többi nagy játékos miatt vagyunk kíváncsiak a történet lezárására, hanem Snorri miatt. Ugyanúgy, ahogy a lelke mélyén Jalan is.