Átlagember a szuperhősök között: Logan

Ha megkérdezném, hogy miért kedvelik Logant, sokan valószínűleg azt felelnék, hogy azért, mert a többi szuperhőssel szemben nem fogja vissza magát, hanem ha kell, kiereszti a karmait. Nem vitatom, lehet vonzerő az, hogy nem finomkodik, ám ez korántsem az elsődleges. Valójában sokan azért kedveljük Logant, mert úgy viselkedik egy emberfelettiek által lakott világban, ahogy sokan tennénk – karomkieresztést leszámítva.

Ha közelebbről megnézzük azt az utat, amit Hugh Jackman karaktere járt be a mozivásznon, egyértelművé válik, hogy nem is állhatna távolabb az átlagos szuperhősétől. Az első és legfontosabb különbség, hogy a szuperhősöket legtöbbször a világ közepének tekintik. Pókember, Batman, Superman, Vasember, Amerika Kapitány – ők azok, akik újdonságnak számítanak, és rájuk csodálkozik az őt körülvevő világ, nem pedig fordítva.

Logannek ebből a szempontból több köze van az őt megelőző hősökhöz, az ezredforduló bajnokaihoz, mint Neo vagy J ügynök. Mindhárman előbb szembekerülnek egy náluk erősebb ellenféllel (Kardfogú, Smith ügynök vagy éppen a keresztbe pislogó fazon), aminek következtében fejest ugranak egy addig ismeretlen, rejtett világba. Hirtelen olyan emberek veszik körbe őket, akik már régóta abban a közegben élnek, ráadásul kapnak a nyakukba egy első pillantásra meglehetősen fura mentort (Xavier, Morpheus, K ügynök).

A hasonlóságok azonban itt véget érnek, és bár Bryan Singer a világa bemutatására egy jól bejárt módszert választott – lássuk be, mind az első Hellboyban, mind az első Pengében kapunk egy kívülálló hőst a címszereplő mellé –, Logan nem kiválasztott, mint Neo, és nem is az öreg rókákkal szemben pimasz és mégis bizonyítani vágyó zöldfülű, mint J. Míg ők ketten meg akarják ismerni ezt az új világot, Logan először menekül előle. Lássuk be, a legtöbben ezt tennénk a helyében. Emellett legtöbb kollégájával szemben Logan meglehetősen lecsúszott, még ha nem is lezüllött, faragatlan modora ide vagy oda. Ketrecharcokból és kétkezi munkából próbálja fenntartani magát, míg a társainak irodai állás jutott.

Ami miatt nem lehet lezüllöttként leírni, az pont az, ami miatt részben mégis Xavieréknél marad: ez pedig, hogy törődik a Vadóc nevű lánnyal, aki az iskolát választotta. Igen, a másik ok meglehetősen önös, hiszen Xavier megígéri, hogy általa többet tud meg a múltjáról. De az elveszett múlt nem a karakter fő mozgatórugója, csak egyik a sok közül, ráadásul nem is a legmeghatározóbb: ez a szál a következő részben lezárul, anélkül, hogy valódi választ kapnánk rá. Mert a lényeg nem is az, hogy ki volt ő valójában – gyaníthatóan ugyanolyan elbűvölő természetű úriember, mint most –, hanem az, hogy mit tettek vele, és hogy ezt ő miképpen dolgozza fel: azokkal az emberekkel marad, akikkel törődik.

Logan ugyanis, bár nyers, magának való és cinikus, csak és kizárólag az emberekkel törődik, nem pedig a különböző eszmékkel és oldalakkal. Nem azért megy Vadóc után, hogy bármit is bizonyítson, hanem mert nem akarja, hogy baja essen. Éppen ezért lesz ő, aki számon kéri Magnetón az álszentségét, amikor mást feláldozva akarja elérni a célját. De ugyanezt teszi Xavierrel is, amikor ő az egyik tanítványát korlátozza, annak beleegyezése nélkül. Logant nem érdekli, hogy a két férfi milyen nemesnek írja le a célt. Az se, hogy melyiknek a pártján áll. Nem elégszik meg az olyan magyarázatokkal, hogy „hát egy ember élete voltaképpen nem nagy ár a többiekért cserébe”, vagy hogy „hát Magneto mégis rosszabb Charlesnál, így az utóbbin nem kérhetem számon a hibáit, mert csak őt gyengíteném”.

Pedig, ahogy azt a Professzor is megállapítja az első filmben, távolról sem ő a legerősebb mutáns, végig kiszolgáltatott az olyan személyek hatalmának, mint Xavier, Magneto vagy Jean Grey. Míg a legtöbb szuperhős a saját filmjeiben sokáig a legnagyobb játékosnak számít, amíg fel nem bukkan a kihívójuk, addig Logan már az első filmben hamar szembekerül egy nála erősebb ellenféllel, Kardfogúval. Igen, a regenerálódás egy hasznos képesség, de nem verheti a telekinézist vagy a telepátiát, legfeljebb csak segíthet túlélni egy emberfelettiekkel benépesített világban.

Míg a legtöbb szuperhős vágykielégítés, addig Logan az, akit az angol szleng underdogként (tükörfordításban: alkutya) emleget. Az a személy, aki hátrányos helyzetből indul, és sokszor emiatt két lábbal áll a talajon. Persze Logan nem is szent, hiszen nehéz természetű, iszik, szivarozik, káromkodik, rámozdul egy másik ember kedvesére, és, ha kell, végez az őt és szeretteit veszélyeztető emberekkel. De pont ez a lényeg, hogy nem kell szentnek lennie ahhoz, hogy valaki mégis jóember lehessen.

Hugh Jackman pedig jól megragadta a karakter lényegét, akkor is, ha kinézetét tekintve ő nem a képregények vadembere. Valahol nem kis teljesítmény, hogy míg a legtöbb szuperhőst egy sereg színész játszotta el, addig ő maradt Logan. Talán így az sem véletlen, hogy ő nézzen szembe a hagyatékával a következő filmjében, legyen szó arról, mit ért el öregkorára, a kalandjaiból készült képregényekből, vagy valakiről, aki egykor azzá válhat, mint ami egykor ő volt.

Logan a kisember egy olyan közegben, ami a győztesekről szól. Sokan szeretnénk olyan lenni, mint Vasember, akinek a lábai előtt hever a világ, vagy olyannak látni magunkat, mint a mindig tiszta és igaz Amerika Kapitány. Mégis, a legtöbben olyanok vagyunk, mint Logan.

Az, hogy milyen lesz a következő film, ami után Jackman jó eséllyel elbúcsúzik a karakterétől, meglátjuk, noha az eddigi jelek biztatóak. Ez nem változtat azon, hogy Logan talán az egyik legmeghatározóbb szuperhős.

Facebook Hozzászólások