A hagyaték árnyékában: az új Csillagok háborúja trilógia

A Skywalker kora közben egyre inkább az lett az érzésem, hogy az alkotógárda között akadt olyan, aki rajongott az Avatár sorozatokért. Ami ellen semmi kifogásom, nagyon szeretem mind az Aang, mind a Korra legendáját, ráadásul az utóbbi nagyon szépen viszi tovább a korábbi sorozat hagyatékát, válaszol meg nyitva hagyott kérdéseket, ráadásul a stafétaátadást is okosan kezeli, anélkül, hogy a régi karakterek elvennék a rivaldafényt az újak elől.

És ezek azok a pontok, ahol az új trilógia rendre elhasal. Ahhoz, hogy ezt Avatárral kapcsolatos benyomásaimmal együtt kifejthessem, kénytelen leszek elspoilerezni a teljes új részt, így ha valaki nem látta volna, még most forduljon vissza!

A Skywalker kora végén Palpatine az összes Sith erejét megidézve száll szembe az összes Jedi erejét segítségül hívó Rey-jel. Éppen csak egyikük szeme sem világít, de ezt leszámítva az Avatár-állapotot idézi mindkettőjük. Ez egyébként kellőképpen epikus és magától értetődő, elvégre, ha egyszer az Erő használói érzik mások jelenlétét, és képesek visszaüzenni a túlvilágról, akkor előbb-utóbb eljutunk oda, hogy az élők Erőt meríthessenek az elődökből. Ennek következtében Rey már egy egész hajót képes akarattal visszatartani Jean Greyként, Palpatine pedig akkora villámokat lő, hogy azt Thor is megirigyelné.

Változnak az idők, egykor Luke mércéje Flash Gordon és Buck Rogers volt, az utódaikat viszont már a Bosszúállókhoz hasonlítják. És ez teljesen rendjén is van – az viszont már kevésbé, hogy a változó idők koncepcióját az alkotók teljesen kiaknázatlanul hagyják, sőt, ott próbálják letagadni, ahol csak tudják. Az eltelt harminc év alatt az univerzum semmit sem változott vagy fejlődött, ugyanazt a konfliktust láthatjuk ugyanazokkal a figurákkal, csak itt Birodalom helyett Első Rend van, Lázadók helyett pedig Ellenállás. Darth Vader utódja vérszerinti unokája, aki tudatosan lemásolta őt, épp csak hidegvér nem jutott neki. De a szándékos áthallásokat már ezerszer kivesézték, így most nem tenném – ugyanakkor nem az az egyetlen probléma velük, hogy biztonsági játékként semmi újat nem mutatnak, de elfojtják, megfojtják az új trilógia mondanivalóját.

És ennek az utolsó rész issza meg igazán a levét, mert egyrészt kapkod, mint egyszeri családtag a későre hagyott karácsonyi vásárláskor, másrészt nem igazán építették fel számára a végső konfliktus katartikus kibontásához szükséges alapokat.

Térjünk vissza egy kicsit a Korrára. Ebben a sorozatban az új Avatár egy új világ új konfliktusait kénytelen megoldani, és bár a régi sorozat szereplői párszor tiszteletüket teszik, ez nem megy az új karakterek rovására. Ezzel szemben az új Csillagok háborúja trilógia legendái helikopterszülőként telepednek rá az újoncokra, és nem is engedik őket igazán kibontakozni. Meglehet, Kylo Ren ezért szaladt a Sötét Oldal karjaiba – egyeseknek a heavy metál, neki ez jutott.

Persze Harrison Fordnak sok mindent megbocsát az ember, de neki sem adnék ekkora szerepet, ahogy Csubinak és a Falconnak sem, márpedig ők már néhány jelenet erejéig elegendőek lennének átkötő elemnek az egész új trilógiára. Hiszen nehéz úgy karaktert adni az új Luke-nak, Hannak, Leiának és R2-nak, ha közben a régiek akkor is játékidőt vesznek el, ha a történetet magát nem lökik előre, mi pedig azt érezzük, hogy kettős látásban szenvedünk.

Erre egy ellenpélda a Skywalker korában Lando Calrissian, aki pont annyit szerepel, amennyit kell, Billy Dee Williams láthatólag lubickol a szerepben, és a maga módján lökdösi a szereplőket és a cselekményt. Ezzel szemben amennyi tényleges szerepe Leiának jut, hatásosabb lett volna, ha Az utolsó Jedikben simán kiszippantja őt a vákuum. Mondom ezt úgy, hogy kifejezetten szeretem Carrie Fishert, így nem őt, hanem a megírt karakterívét kritizálom.

Ugyanez áll Mark Hamill Luke-jára is. Nála sokan a tejivást hozzák fel, mint karaktergyilkos elem, holott az eredeti trilógia Jedijei is kicsit bogarassá válnak öregkorukra. Nem is a tüzérségi sokkjával van bajom – semmint azzal, hogy annak a Luke-nak, aki Darth Vaderben meglátta a jót, eszébe nem jutna a saját unokaöccsét álmában lemészárolni. Ez az, amit az alkotók hatásvadászat miatt beáldoznak a karakteréből, a jóindulatát és empátiáját, ami meghatározta őt.

Még nagyobb gond, hogy az új trilógia összes konfliktusa a régi hősök kudarcából fakad, és nem olyasmi, ami a megváltozott világból ered. Adam Driver jó színész, de a készítők nem igazán engednek bepillantást a motivációiba, miért is lenne képes megölni a saját szüleit, miért is szolgálja Snoke-ot, így az összkép az lesz, hogy Leiáék semmit nem tanultak az előző nemzedék hibáiból, ekképpen pedig végül hozzájárultak egy új Darth Vader születéséhez. És sajnos Drivernek nincs is sok interakciója a családtagjaival, ezért sosem válik a karaktere hihetővé és plasztikussá. Mindazt, ami miatt Kylo Ren mégis szerethető, Driver adja hozzá, de képzeljük el, ha ehhez egy önállóbb, jobban megírt karaktert kap, akinek nem kellene Skywalkernek lennie, lehetne egy ígéretes tanítvány, saját komplexusokkal.

És akkor még nem beszéltem Snoke-ról, és itt kell megemlítenem azt, hogy amennyire ostoba ötlet volt visszahozni Palpatine-t, annyira elegánsan megoldotta a Snoke jelentette problémát. Az, hogy Snoke Palpatine teremtménye volt, csak és kizárólag azért működik, mert Snoke karaktere maga jóval olcsóbb húzás volt bármilyen magyarázatnál. Elvégre elég gáz, hogy a Birodalom és utódja csak összeaszott öregembereket hajlandó követni, és nyilván, Palpatine-t csak azért hozták vissza, mert az epigonja kiesett. Na de Snoke-ot a saját univerzumában is epigonnak szánták, ami nagyon is következik Palpatine karakteréből, aki képtelen saját magánál egészségesebb teremtmény létrehozni, és ha tudná, akkor a hiúsága tartaná vissza. Nem a világ kicsi alapból, hanem az egyik szereplő teszi tudatosan azzá.

Palpatine az élet és halál között ragadt kísértetként egyébként jobban megtestesíti a múlt árnyékát, mint az új sorozat bármelyik negatív karaktere. Egy vak, végtagjaitól megfosztott fantom, aki csupán sustorogni képes, de Ian McDiarmid csuklóból hozza a rettegett Sith urat, és szellemként valódi fenyegetést jelent. Megkockáztatom, biztonsági játék ide vagy oda, ő akkor is működhetett volna, ha egy epigonmentes trilógia végére hozzák vissza.

Ez persze nem változtat azon, hogy ő egy utógondolatként előkapott mumus, akivel inkább a korábbi hibákat próbálják megmagyarázni. Ez igaz Richard E. Grant Pryde tábornokára, aki hidegvérű, kimért és vészjósló, mindaz, amit egy birodalmi tisztviselőtől elvárunk, és ami Hux nem volt. Csakhogy pont azért hozták be, mert Huxot rengeteg kritika érte. Pedig Hux is lehetett volna egy jó karakter, és azt is értem, az alkotók mit akartak vele mondani: míg a birodalmi tisztek fasiszták voltak, addig Hux egy alt right karikatúra volt – de éppen ezért talán jobban működött volna egy birodalmat istenítő, de a köztársaság demokráciájában élő karakterként, aki így kerül szembe Pryde-dal. (Aki, tudom, nem vicces, de a neve ellenére sem tud átszaladni a falon.)

Kettőjükön kívül még egy sereg új karakter kapunk egy filmben, ahol már az előző részekben bemutatott szereplők konfliktusát kellene lezárni. Ezen szereplők zöme el is talált, de túl későn jönnek, mások minden magyarázat nélkül tűnnek fel majd el. Egyszerűen nem kapják meg az őket megillető teret, hogy ki tudjanak bontakozni.

Ez pedig azért szomorú, mert az újoncokat itt, a harmadik résznél látjuk együtt, egy csapatként, közös interakciókkal, ahelyett, hogy az egyik nagyöreg kezét fognák. Ez az, ami hiányzott a korábbi részekből – míg az eredeti trilógia csapata már az első rész második felében összeállnak, addig itt Poe csak a második rész végén találkozik Rey-jel.

Akit teljesen feleslegesen megtették Palpatine unokájának, amitől az univerzum belterjesebbnek tűnik, mint egy fáraócsalád. Feleslegesen, mert Palpatine-nak már az elég indok lett volna Rey megszerzéséhez, hogy hihetetlen erőt birtokol.

Hiszen, amennyire tudjuk, az Erő minden nemzedékenként ad egy igazán tehetséges harcost – Anakint, most pedig Reyt. Ez olyan szabály, amit a már említett Avatár maximálisan kihasznál, hiszen minden generációnak megvan a maga hőse, ahogy itt is. A különbség csak az, hogy az Avatár ismeri a saját szabályait, éppen ezért elmer rugaszkodni a régi elemektől, vagy azokból valami újat felépíteni.

Tudom, sokan Erőltetettnek tartják ezt a párhuzamot. Hiszen két különböző sorozatról beszélünk, az ég szerelmére, amelyek járhatják a saját útjukat. Csak hát pont erről van szó – az Avatár meri járni a saját útját, az új Csillagok háborúja viszont nem, mert megállás nélkül köröket ró. Pedig mindkettő Campbell A hős útját használta térképként, azok ismeretével és értésével, csak az egyik erről megfeledkezett.

Az epigonok ismérve az, hogy nem a lefektetett szabályokat értik, ezért csak a felszínt másolják. A Csillagok háborúja pedig a saját maga epigonjává vált – ez olyasmi, amit érez is, Kylo Ren már Az utolsó Jedikben is el akarja törölni a múltat, és a kör megtörése a Skywalker korában is szerepet játszik. Bízzunk benne, hogy sikerül. Bízzunk benne, hogy innentől kezdve magunk mögött hagyhatjuk az eredeti trilógia fölösleges beidegződéseit.

Mert az új szereplők és az őket játszó színészek megérdemelték volna, hogy jobban ki tudjanak bontakozni, elengedve a nagy elődök kezét. Mert mindegyikükben megvan a potenciál, Reytől kezdve Finnen át Rose-ig. Csak ahhoz az kell, hogy a saját hagyatékukkal foglalkozzanak, ne a régi legendákéval.

Pusztai Dániel

FACEBOOK HOZZÁSZÓLÁSOK: