Zack Snyder: Az Igazság Ligája

Vannak a történelemben nagy talányok. Az egyik ilyen az, hogy az a képregénykiadó, aki sokáig behozhatatlan előnnyel rendelkezett riválisával szemben adaptációk terén, miként kerülhetett olyan helyzetbe, hogy kapkodva próbálja utolérni őt filmes univerzum terén.

Pedig a DC aztán korábban tényleg mindenben köröket vert a Marvelra. Kezdjük azzal, hogy régóta egy filmstúdiónál vannak a karaktereik jogai, így nem kell őket egyenként visszavadászni. De ha ezt le is számítjuk, a DC szuperhősei hihetetlen ismeretségi tőkével rendelkeznek. Az 1978-as Superman mérföldkőnek számít, és már akkor is széleskörben ismert és elismert volt, amikor a nagyközönség még nem volt ilyen elfogadó a szuperhősökkel szemben. Az 1989-es Batman gonoszát Jack Nicholson alakította, aki addigra már két Oscart, valamint számos Golden Globe és BAFTA-díjat tudhatott magáénak, és már a neve hallatára tömegek csődültek a moziba. Az 1992-től indult Batman rajzfilmsorozat pedig nem csak érettebb volt társainál, de elindított egy megosztott univerzumot Bruce Timm-felügyelete alatt. De a különböző tévésorozatoknak köszönhetően széleskörben ismerték és szerették Wonder Womant és Flasht is.

Közben a Marvel sokáig csak olyan adaptációkat tett le az asztalra, amiket vagy feledtek, vagy felejteni akartak. Ki emlékszik az 1990-es Amerika Kapitányra? David Hasselhoff Nick Furyjére? Roger Corman Fantasztikus Négyesére? Talán a legismertebb adaptáció mind közül a Howard, a kacsa volt, ami egyeseket traumatizált, mások inkább csak unták, de valljuk be, nem ez a figura ugrik be először, ha képregényhősökre gondolunk. Ugyan a kilencvenes évekbeli X-men és a hatvanas évekbeli Pókember rajzfilmsorozat – vagy a Hulk tévésorozat – sokak számára kedves emlék, ezeket mégsem említik a DC-adaptációkkal egy lapon.

Természetesen a DC-nek is voltak baklövései, két legikonikusabb hőseik filmes pályafutása mindkettőjük esetében csúfos véget ért, és azt is beismerem, ez a lista nem teljes (az Adam West sorozat megítélése például külön cikket érdemelne), de az vitathatatlan, hogy sokáig a DC-nél voltak a lapok adaptációk terén.

Aztán 2008-ban a Marvel egy saját filmes univerzumot hozott létre azokkal a karaktereivel, akikből – szemben az X-mennel vagy Pókemberrel – a kutya nem akart filmet készíteni. Mire a DC kettőt pislanthatott volna, már egyetlen közös filmben szerepelt Vasember, Thor és Amerika Kapitány, akiket a nagyközönség csak pár éve ismert meg. Márpedig mire berobogott 2012-ben a Bosszúállók, addigra az összes fontosabb szereplőjével találkozhattunk a korábbi filmjeikben, a csapatot alkotó hősöktől kezdve Nick Furyn és Coulson ügynökön át Lokival és Selvig professzorral bezáróan.

Ehhez képest Az Igazság Ligájában most látjuk először Aquaman, Flash és Kiborg filmes inkarnációját, akiknek bemutatására értékes perceket fordít a film. És akkor még nem is beszéltünk Steppenwolfról, valamint az új hősök barátairól és szeretteiről, akiket szintén most ismerünk meg. Persze, talán be lehetett volna ezeket a karaktereket egy film alatt is mutatni más koncepcióval, ahelyett, hogy a stúdió a filmsorozat létrehozása mellett dönt, de ez már így alakult.

Miért mondom el mindezt? Mert részben ennek köszönhetően is négyórás a film. Négy óra, ami már jócskán túl van azon a pszichológiai határon, amit egy egyszeri, laikus mozinéző együltőhelyében végignéz. Lehet ekézni Zack Snydert, de az igazság (ligája) az, hogy nagyon is magára hagyták őt ezzel az epikus feladattal. Ennyi karaktert képtelenség egyetlen filmben bemutatni, hogy ne csak a fejünket kapkodjuk.

Nem mintha ennek ellenére nem kellett volna a filmnek egy erőskezű dramaturg. A legelső jelenetből, Superman halálkiáltásából például nyugodtan lehetne kockákat kivágni, hogy dinamikusabb és feszesebb legyen, anélkül, hogy bármelyik karaktertől is elvennénk az őt megillető rivaldafényt. Ugyanez igaz az első másfél-kétórára, amelyben a csapat összeállása előtt megismerjük hőseinket. Olykor olyan, mintha egymás hegyére-hátára dobnák a jeleneteket, amiket bátran fel lehetne cserélni egymással.

És mégis, összes hibájával együtt – mert azért vannak hibái – Snyder Igazság Ligája egy sokkal vállalhatóbb és szerethetőbb alkotás a 2017-ben moziba került változatnál. Steppenwolf továbbra sem lesz az évtized gonosza, mégis méltóságteljesebb figura. Hiányzik belőle mindaz, ami a 2017-es filmben egy rossz Scooby-Doo gonosszá tette őt. Igaz, nem sokat tudunk meg róla, a múltjáról is valami éppen fellebben köszönhetően feletteseivel folytatott interakcióiból, de mutáns emberbikaként már legalább egy ügyeletes középpályás középföldi ellenséggel felér.

Ugyanígy jobbak, eltaláltabbak, kedvelhetőbbek, árnyaltabbak lettek hőseink is. Végre elbeszélgethet két nő komolyan a gyászáról. Barry saját maga képes embereket menteni, anélkül, hogy Bruce a szájába rágná. Nincs szükség kirakatcsaládra, hogy átérezzük a téteket – egy nemrég még radioaktív kísértetvárosba minek is? Silas Stone fiának írt zárómonológja pedig sokkal szívhez szólóbb, mint az eredeti film kisiskolás szintű értekezése a szuperhősökről.

És itt térjünk vissza arra, hogy a filmnek szüksége lett volna egy erőskezű dramaturgra. Elméletileg ez lett volna Whedon feladata, és noha aláírom, hogy ez meglehetősen hálátlan feladat, nem tudok elmenni amellett, hogy mindaz, amit ő hozzátett, valójában elvett a filmből. Sokszor mondtam, hogy nem miatta lett rossz a film, de a két verziót összehasonlítva az általa hozzáadott részekkel bizony sokkal rosszabb lett.

Pedig Whedonnak köszönhetjük a Bosszúállókat, neki köszönhetjük a Buffyt, a Fireflyt, a Ház az erdőben című filmet, írt ő X-men képregényt is. Ha valaki, hát neki aztán tisztában kell lennie azzal, mitől működnek a szórakoztató irodalom toposzai. Közben Snyder sokszor volt gúny céltáblája az által, hogy ő bizony hajlamos belefeszülni a világrengető macsóskodásba.

Most tekintsünk el attól, hogy milyen emberek ők a magánéletben, és csak a munkásságukra koncentráljunk. Nem mehetünk el amellett, hogy ne hasonlítsuk össze kettejüket, hiszen éppen abban különbözik a rendezői változat, hogy mentes Whedon stílusjegyeitől. Amelyek ironikus módon nem ellensúlyozták Snyder hiányosságait, hanem ironikusan kiemelték és a hatványára emelték azokat.

A 2016-os Batman Superman ellen filmben nekem meglehetősen furcsa volt látni egy gigászi Superman szobrot, ami jócskán az emberek fölé emeli hősünket (aki miközben a narratíva szerint vezekelni és bizonyítani akart). De nem ezt teszi Whedon is a saját karaktereivel? Nem ezt teszi akkor, amikor a hetven év után kiolvasztott Amerika Kapitány mondja meg a rendőröknek, hova menekítsék a civileket? Akik azért hallgatnak rá, mert visszkézből leveri az ellenfeleit? Nem birkáknak ábrázolja a hétköznapi embereket azzal, hogy Pietrónak szó szerint fegyvert kell ropogtatni a fejük fölött, hogy kezdjék már meg a kiürítést? Csak míg Snydernél ez látványos – és lássuk be, igazából a Superman-szobor azért kellett, hogy szerepelhessen rajta a „Hamis Isten” felirat, azaz mindennek a megkérdőjelezése – Whedonnál ez humorba és kikacsintásba van csomagolva.

Éppen ezért a 2017-es filmhez képest hőseink már szinte alázatosnak tűnnek, holott egy Snyder-filmről beszélünk, mitikusan elrugaszkodott figurákkal. Mégis, az összes fontos emberi mellékszereplő tesz valamit a jó ügy érdekében, akár gyerekéért kiálló anyáról beszélünk, akár befele forduló tudósról, akár átlagos rendőrről. Egyikük sem malmozik otthon a családjával, miközben azt várják, valaki majd csak megmenti őket.

Nincs fölösleges humor sem, mert az nem csak a feszültséget oldja, de a hangulatot is tönkre teszi. Beszélhet két nő a gyászról anélkül, hogy a figyeleméhségükről és szexuális kiéhezettségük poénkodnának. Nincs fölösleges visszakacsintás az előző rész egyik tesztoszteron fűtötte mondatára, amitől az adott karakter – Batman – csak még inkább agyatlan macsónak tűnik („tényleg vérzem”… haha).

És főleg, nem butítunk le jellemüket és motivációjukat tekintve amúgy sem összetett gonoszokat, csak azért, mert attól menőbbnek érezzük magunkat. Bevallom, én jót nevettem azon, amikor Hulk földbe döngöli Lokit – de utána a Marvelnél visszatérő gaggé vált az, hogy minden egyes gonosz száját monologizálás közben kenik el (Nebula és Ultron jut kapásból eszembe). Ezzel pedig nem csak a gonoszok által jelentett fenyegetést nulláztuk le, de a hőseink méltóságát és úgy egyáltalán a téteket. A gonoszok feladata pont az, hogy nehéz döntések elé állítsanak. Ezzel szemben mi volt ezeknek a poénoknak a tanulsága? Nem tetszik, amit hallasz: egyszerű a megoldás, csak vágd orrba az ellenfeled, nagyon menő!

Hibái ellenére ezeket a dolgokat pont szeretem az Acélemberből. Lois Lane messze ott a legtalpraesettebb. Az átlag katonák szerepe nem merül ki abban, hogy sikoltozva várják a halált. Zodnak nagyon is átérezhető motivációi vannak. Továbbra sem szeretem ezt a fajta Kent papát (nem Kevin Costner miatt), de a nem-Marvel filmek hibáiról ezerszer beszéltünk, beszéljünk arról is, miben jobbak. Beszéljünk arról, hogy ijesztő a nyaktörés, de legalább nincs elbagatelizálva. Beszéljünk arról, hogy ezeket igen is lehetne jobban ábrázolni, de ezek nem azért hibák, mert nem követik egy másik stúdió hozzáállását azok hibáival együtt – amiket elnézünk.

Mert Snyder Igazság Ligája Whedon-mentesen sem hibátlan. Egyszerűen túl hosszú, túl sokat vállal, túl sokat akar markolni, kicsit hasonlóan ahhoz, amit egykor az X-men: Apokalipszis csinált, még akkor is, ha a saját útját járja, és nem azért kezd pusztításpornóba, mert az trendi. A fejezetcímek sokszor mosolyogtatóan butuskák. A film kábé hétszer ér véget, Marsbéli Fejvadász meg ebben a verzióban fanszervíz, ami zavaróan lóg a levegőben. Darkseid kapcsán pedig felmerül egy logikai baki egy változtatás miatt. Lehetne még rajta csiszolni, finomítani, és én bevallom, egy filmadaptációt mégis csak a Bruce Timm-féle rajzfilmhez mérek, nem pedig az elfuserált moziváltozathoz.

Mégis, nem tudok haragudni rá akkor sem, ha kétlem, hogy újra együltőhelyemben megnézném. Nem váltja meg a világot, de nem is árt senkinek, és igazából nyugodtan el lehetne ezt fogadni kánonnak a moziverziójával szemben. Az, hogy a rendezői változat rajongói közbenjárásra/nyomásra kijöhetett, nem a világvége, nem egy újkor kezdete, nem ok, hogy lemondjunk az emberi fajról vagy újra hinni kezdjünk benne. Önmagában egy rendezői változat még csak nem is kirívó.

Én valahol mégis örültem, hogy láthattam, mit akart mindebből kihozni Snyder. Ha van egy tanulság, az az, hogy akkor is hagyni kell, hogy egy rendező elmondja a maga változatát, ha nem értünk egyet vele, ha nem vagyunk maradéktalanul elégedettek a végeredménnyel. Ellenkező esetben csak egy fröccsöntött borzalmat kapunk, ami nem is áll olyan távol a Schumacher-féle Batman filmektől. Ott is az volt a probléma forrássa, hogy a producerek és játékgyárosok jobban tudták, mi kell a kölköknek, mint a rendező.

Hölgyeim és uraim, ez Snyder Igazság Ligája. Hosszú, messze nem tökéletes, lehetett volna még javítani rajta bőven. De az övé, és ebben van valami megnyugtató. Legyen az a tanulság, hogy egy alkotót hagyunk a maga útján járni, és a hibáit kérjük számon rajta, nem azt, hogy nem olyan, mint az éppen aktuális kedvenc. Az egyik vezethet fejlődéshez, a másik viszont egyértelműen bukásba és megalkuvásba torkollik. Nekem pedig nincs kedvem négy éveket várni újabb és újabb rendezői változatokhoz.

Pusztai Dániel