Wolverine: The End – Hatrésznyi semmi

Katasztrófa. Ezzel a szóval lehet a legtalálóbban jellemezni Paul Jenkins próbálkozását arra, hogy miután az Originnel megírta a Marvel egyik kedvenc mutánsának eredettörténetét, most a The Enddel lezárja azt. Katasztrófa minden szempontból, legyen az ötlet, kivitelezés, történet vagy rajz. Bárhonnan nézzük is, ez a hatrészes minisorozat minden esetben következetesen elbukik, és a már említett mellett kiérdemli azt a jelzőt, ami az utóbbi években sajnos egyre több Rozsomák-sztorira aggatható rá: olvashatatlan. Rossz belegondolni, hogy ugyanaz a Jenkins, aki olyan szép munkát végzett az utóbbi idők egyik legkülönösebb szuperhősével, a Sentryvel, képes volt ilyen undormányt papírra okádni.

Valamikor a jövőben járunk, amikor Rozsomák Kardfogú temetésén levelet kap valakitől, aki láthatóan többet tud múltjáról, mint ő maga. Felkerekedik hát egy fájdalmasan következetlen és céltalan utazásra, végtelen hosszúságúnak tűnő részeken keresztül vándorol és vándorol, miközben egészen pontosan semmi nem történik vele, hogy aztán kiderüljön, minden mögött a testvére állt. Mert igen, van neki olyan. Ja, hogy soha egy szó sem esett róla? És most csak úgy le kellene nyelnünk az előrángatását ehhez a minihez?

A The End sztorik célja értelemszerűen az volna, hogy a végtelenített cselekményű sorozatoknak szolgáljon valamiféle (természetesen kontinuitásba nem számító) lezárással. Ehhez elsősorban arra lenne szükség, hogy olyan karakterek és események szálait varrja el, amik a főszereplő korábbi történetét meghatározták. Esetünkben: X-Men, mutánsok, Kardfogú, Weapon X, és említés szintjén ezek itt mind meg is találhatóak, de lényegi szerepük egyáltalán nincs. Rozsomák nemezise, Kardfogú, például a történet előtt meghalt, ráadásul miután jó útra tért, pedig ennek a mininek az egyik központi témája kellene, hogy legyen az ő utolsó, keserű összecsapásuk, életük alkonyán. Mert a The End sztoriknak ez a célja, a lényege, az értelme. Ehelyett kapunk egy soha meg nem említett testvért, aki fel akarja robbantani Las Vegast. Izé. Gazdasági okokból. Valaki legyen oly kedves, és árulja el nekem mi köze ennek Rozsomákhoz, és egész pontosan milyen értelemben zárja le az ő történetét. Egy jó (bár kissé zavaros, és sok mindennek ellentmondó) ötlettől eltekintve (ami az sugallja, hogy Logan amnéziáját öngyógyító képessége okozza, elzárva előle a túlságosan traumatikus emlékeket) a The End csupán egy nagy, hosszú, zavaros semmi, ami görcsösen próbál valamiféle súlyos, fájdalmasan nosztalgikus hangulatot sulykolni az olvasóba. Persze hiába, mert Jenkins a sztori jó kétharmadát azzal tölti, hogy főszereplője öregkorát érzékelteti (egy olyan jövőben, amikor minden ruha és jármű pont úgy néz ki, mint ma), és hogy döglesztően unalmas dialógusokat és monológokat ad a szájába, amik mind arról szólnak, hogy mekkora baromi nagy rejtély az élete, és mennyire nem tud semmit a múltjáról még mindig. Vagyis nem hogy nem zárja le Rozsomák történetét, hanem még egy jottányit sem mozdítja el arról a szintről, amin akkor volt, mikor a minit írta.

Az Origin sem volt egy csoda, de az legalább elindította a karaktert azon az úton, ami a ma ismert Rozsomákhoz vezet majd, ergo így vagy úgy, de elérte célját, és nem utolsósorban, sokat dobtak rajta Andy Kubert szemet kényeztető rajzai. Cludio Castellini azonban Kubert cipőfűzőjét sem köthetné be. Nem csak azért, mert a képek teljesen jellegtelenek, stílustalanok (pedig láthatóan nagyon coolok akarnak lenni), hanem azért is, mert alighanem minden idők egyik(?) legrosszabb Rozsomákját adja az olvasónak: nála az alacsony, tömzsi kanadai daliás, két méter magas, szép szál legénynek tűnik, ami borzasztóan zavaró félreértelmezése külső karakterisztikájának. Ráadásul még a színező, Paul Maunts is képtelen rá, hogy valami sajátos színvilágot teremtsen, ahogy következetlenül csapong a kékes, sárgás, lilás árnyalatok között. Ebben a miniben nincs semmi, amit szeretni lehetne. Unalmas. Értelmetlen. Ostoba. Csúnya. Katasztrófa.

Megjelenés: 2003-2004
Történet: Paul Jenkins
Rajz: Claudio Castellini

Olórin, 2008. március 27.