Wanted – Amorális tanmese a tömeggyilkos Eminemmel

Többen is úgy emlegetik a Wantedet, mint a „szupergonoszok Watchmenjét”. Mark Millar és Alan Moore? Egy mondatban? És még csak nem is a kettejük közti különbségek, hanem a (nem létező) párhuzamok érzékeltetésére? Ez bizony hamisnak hangzik, és az is. De annyi mindenképpen igaz, hogy a Wanted egy remek ötletből indul: felnőtteknek szóló, hardcore szuperhős-képregény akar lenni, csakhogy ezúttal mégsem szuperhősök, hanem a nagy, csúnya, gyilkos gonoszok állnak a középpontban. Teljesen jellemző fordulat ez Millartól, aki A különítménnyel és az Újvilág X-Mennel a tini közönség elemi igényeinek megfelelően radikalizálta (de legalábbis próbálta) már a Marvel mainstream univerzumát is. A Wanteddel pedig valóban olyan nagy elődök nyomában jár, mint a Watchmen vagy az Astro City. Persze a témát ő a rá 100%-ig jellemző cinizmussal és mindent a coolságnak alárendelő hozzáállással közelíti meg.

Wesley Gibson (vicsorgó, szőke Eminem-klón) egy irodában robotoló, XXI. századi élőhalott, aki totálisan jelentéktelen, semmi szerepe sem a világban, sem bárki más életében, és olyan, mintha generációk teltek volna el azóta, hogy az őt legjobb barátjával folyamatosan megcsaló barátnője utoljára leszopta. Egy nap belebotlik egy dögös, fekete nőbe, Rókába (Halle Berry), aki történetesen egy szupergonosz, és azt állítja, hogy Wesley a világ egyik legnagyobb gaztevőjének, a frissen fűbe harapott Gyilkosnak (Tommy Lee Jones) a fia. A nő bevezeti az örök lúzert a szupergonoszok titkos társadalmába, és megszabadítja szánalmas korábbi életének béklyóitól. Mostantól azt tesz, amit akar, akkor, és akkor, amikor akarja: a szuperhősöket ugyanis rég legyőzték, a világ úgy táncol, ahogy az árnyékok közt élő szupergonoszok (a háttérből) fütyülnek. Csakhogy ez a társadalom a belharcoknak köszönhetően éppen összeomlani készül, és Wesley pont a kereszttűz kellős középében áll.

A Millarworld cím alatt a Top Cow-nál megjelent Wanted az író egyik legambiciózusabb műve. Egyszerre akar dögös akció, vaskos szuperhős-szatíra és gonosz társadalomkritika lenni – és (többé-kevésbé) lesz is, de mint oly sokszor, most is csak félmegoldásokra futja. A hatrészes minisorozat legjobban működő apektusa nem meglepő módon a mainstream szuperhős-világnak való állandó bemutatás. A DC tehervagonnyi klasszikus gazemberét alapul vevő karakterek minden morális gát nélkül gonoszkodják végig a sztorit, és üdítő kontrasztot képeznek a szokásos szuperhősklisékkel. Ha Pókember ki akarja szellőztetni a fejét, elmegy hálóhintázni, és elpüfölni bár bankrablót, de ha Wesleynek van szüksége egy kis levegőre, bemegy a legközelebbi rendőrőrsre, és lemészárol minden zsarut, akit ott talál. Közben a történet valósággal lubickol a Marvel és a DC univerzumaira való színes utalásokban, sőt, Millar még a másvilágra is küld egy-két legendás szuperhőst, méghozzá igen ronda és korántsem méltóságteljes, viszont velejéig gonosz módon.

A társadalmi szatíra már kevésbé működőképes, bár gyanítom, Millar nem is elsősorban erre gyúrt. A modern világnak az emberből értéktelen, bármikor helyettesíthető gépet faragó rákfenéjét mindenesetre kiválóan ragadja meg, és az Eminemre rímelő főszereplőn keresztül röhögve mutat be neki. Más kérdés, hogy az alternatíva, amit kínál (válj mániákus, amorális tömeggyilkossá), idővel semmissé teszi ezt a szatírát, mert nem annyira a romlott világra adandó, mintegy kényszerű válaszként jelenik meg, mint inkább születési jogként és szabad, egyéni választásként. Ehhez viszont nem ártanának jól megírt karakterek, amikről itt nem beszélhetünk. Persze ezt már megszokhattuk Millartól, csakhogy a Wanted figurái a szokottnál is sokkal kevésbé szerethetőek, hiszen ártatlanokat halomra ölő gonosztevőkről van szó, akikkel lehetetlen bármiféle azonosulás. Az író pedig nem is segít ebben: senki nem rendelkezik semmiféle markáns jellemvonással, a főhős is csak a rajzoknak köszönhetően kap valamiféle karakterisztikát, Róka figurája pedig bántóan szürke és felszínes.

A Wanted fő problémája mégis az akciókban, illetve azok hiányában keresendő. Ami furcsa, mert minden jellegzetes túlzása ellenére Millart pont emiatt szokták szeretni, és egy olyan képregényt, mint a Wanted, illik a helyén kezelni, és nem felróni neki, hogy pusztán májerkodik és nagyzol – elvégre pont ez a célja. Csakhogy itt alig pár akciójelenetet kapunk, és csak egy alternatív világos, dögös vadászgépes mutatvány szolgálja ki az író megalomániájára áhítozó olvasók éhségét, ami pedig a finálét illeti, azt lezavarja holmi mezei lövöldözéssel, ami ugyan kellően véres (csak úgy röpködnek az agyvelődarabok), viszont teljesen hiteltelen (pár egyszerű pisztollyal kinyírni egy kisebb szuper-hadsereget?). És ha már hiteltelenség, a szokásos, millari logikai gubancok is fellelhetők a sztoriban. Ha a szupergonoszokból álló Testvériség (Fraternity) olyan szupertitkos, hogy senki nem tud róla (és pont ez áll a konfliktus középpontjában), akkor hogy lehet, hogy egy tilosban parkolás miatt hepciáskodó mezei rendőr farkát maga alá húzva vonul vissza puszta említésükre is? És ha birtokukban van egy olyan szerkezet, amivel képesek voltak kitörölni az egész világból az ő és a szuperhősök létezésének minden emlékét, akkor miért nem használják egyszerűen azt egymás ellen, holmi lődözés és marakodás helyett?

J.G. Jones mindenesetre megteszi, amit tud, hogy realisztikus és sötét, a túlzásokat szerencsére elkerülő rajzaival mankót nyújtson a felületes karakterek és következetlenségek súlya alatt nyögő sztorinak. Egész ügyesen érzékelteti Wesley átalakulását életunt, szürke átlagemberből céltudatos, kőkemény gyilkossá, akciójeleneti vannak olyan brutálisak és intenzívek, hogy feledtessék a mögöttük meghúzódó, időnkénti írói fantáziátlanságot, panelelrendezése pedig, ha nem is különösebben kreatív, kétségtelenül rutinos, magabiztos munkáról árulkodik.

A Wantednek vannak jó pillanatai és remek ötletei, de Millar itt egy olyan témába tenyerelt bele, amiből sokkal többet is ki lehetett volna hozni – ezúttal még coolság terén is. Pozitívumai miatt mégis érdemes elolvasni – van abban valami perverz élvezet, ahogy a főhős (és rajta keresztül az író) gonoszul az átlagéletet élő olvasók képébe röhög. Most már csak az a kérdés, hogy ebből mit sikerül átadni a napokban bemutatásra kerülő filmadaptációban. A trailerek alapján semmit (nem is csoda, a Wanted világa túl brutális és erkölcstelen egy hollywoodi nyári mozihoz), viszont ha szerencsénk van, egy látványos csihi-puhi még kerekedhet belőle. De ez már egy másik történet, illetve cikk lesz.

Megjelenés: 2003-2004 (6 rész)
Történet: Mark Millar
Rajz: J.G. Jones

Olórin, 2008. június 25