Szívesebben rajzolok egy sziklát, mint egy űrhajót – Interjú Walter Venturival

A 17. Budapesti Nemzetközi Képregényfesztivál egyik vendége az olasz képregényrajzoló-író Walter Venturi. Rajzaival már találkozhattunk a Dragonero Legendák köteteben, de a fesztiválra időzítve érkezik a Frike és az Anagram Comics együttműködésében az első Színes Zagor kötet is. Június 3-án az Olasz Intézetben tart egy előadást, aztán 5-én a Dürer kertben dedikál. Ennek apropóján kérdeztük a pályafutásáról, képregényekről, terveiről.

kóbor: Az összes internetes képregényes adatbázis szerint 1994-ben kezdted meg a képregényes pályafutásodat. Mi volt a legelső képregényes élményed? Hogy kerültél kapcsolatba a képregények világával?
Walter Venturi: Igazából az első megjelenésem 1993-ban volt, a „Mushi” című, gyerekeknek szóló manga rajzolójaként. Ezt követte 1994-ben egy fanzin mellékleteként a Capitan Italia 0. száma. De a hivatalos, szakmai belépőm 1995 márciusában volt a Down Comixnál megjelent Capitan Italia első füzetével. A képregények világát apámnak köszönhetően fedeztem fel, aki művészi könyvkötőként dolgozott. Több tucatnyi képregényalbum érkezett a műhelyébe, hogy kötetekbe gyűjtse őket. Ez manapság szentségtörésnek számítana, de a 70-es években nagy divatja volt. Így ismerkedtem meg több tucat karakterrel, az olasz képregények egy kimondottan virágzó korszakában.

k: Mikor döntötted el, hogy hivatásos képregényalkotó leszel?
WV: Kiskoromtól kezdve tudtam, hogy képregényeket akarok készíteni és rajzolni. Mindig is ezen a területen dolgoztam, minden munkafolyamatát megtapasztaltam, amíg végül megállapodtam a képregényírásnál és rajzolásnál.

k: Underground képregényekkel kezdted a karriered a Down Comixnál. Tartod még a kapcsolatot az underground szcénával? Az amerikai piacon úgy tűnik, mintha egyre nagyobb figyelmet kapnának a kisebb kiadók és a szerzői kiadványok. Tapasztaltál valami hasonlót Olaszországban?
WV: Bevallom, nem követem már az underground szcénát. Mostanra több száz különböző projekt fut, és egyre nehezebben követem ezeket, kivéve persze, ha egy rajz nagyon megragad. Olaszországban nagyon felpezsdült a képregények világa, annyira, hogy mozifilmek vagy tv-s adaptációk is születnek belőlük. Bár szerintem a végeredmények néha a nevetségesség határát súrolják, többnyire a pénz vagy a hozzáértés hiánya miatt.

k: A Play Press Prublishingnél szerkesztőként dolgoztál DC képregényeken. Hogyan lettél underground képregényrajzolóból mainstream szuperhősös sorozatszerkesztő?
WV: 1999-ben a Lucca Comicson mutattam be éppen a Capitan Italia legújabb számát, amikor megkeresett a Play Press Publishing. Ők egy római kiadó, akik videojáték-magazinokkal foglalkoztak, és megszerezték a DC Comics jogait. Felkértek, hogy legyek a külső szerkesztőjük, aki csak képregényekkel foglalkozik. Kissé meglepett ugyan, mert ez nem volt éppen a szakterületem, de igent mondtam. Így aztán a feleségemmel együtt minden szerkesztői feladatot elvégeztünk, a címválasztástól egészen a megjelenés napjának kijelöléséig.

k: Hogyan kerültél végül az Eura Editoriale, aztán a Sergio Bonelli kiadókhoz?
WV: Lorenzo Bartolinak és Roberto Recchioninak, régi barátaimnak köszönhetően megismerkedtem az Eura Editoriale-val, az egyik nagy névvel az olasz könyvkiadásban. Sok olyan alkotóval dolgoztak, akik már nevet szereztek maguknak a szerzői kiadványaikkal. Ez volt az a gyakorlóterep, ami lehetővé tette, hogy a Bonelli felfigyeljen rám. Kezdetektől fogva az volt az álmom, hogy a Bonellinek dolgozhassak. Éppen egy étteremben ültem, amikor felhívtak a Bonellitől, hogy Tito Faraci velem akar dolgozni a Brad Barron egyik kötetén. Meglepetésemben és örömömben majdnem belefulladtam a carbonarámba!

k: Szinte nincs is olyan műfaj, amiben ne alkottál volna, csináltál mindent: szuperhősöket, horrort, kalandt, fantasyt, sci-fit, krimit. Na de melyik a kedvenced, és mi az, amit ha lehet, inkább elkerülnél?
WV: Akkor vagyok a komfortzónámban, ha a kalandos történeteket rajzolhatok, bármilyen zsánerben. Viszont ha sci-fi történeteket kell rajzolnom, akkor előre tudom, hogy unatkozni fogok, mert sokat kell a vonalzóval és a szögmérővel dolgoznom a szabadkézi rajzolás helyett. Szívesebben rajzolok egy sziklát, mint egy űrhajót.

k: Az eddigi legnagyobb önálló munkád az „Il grande Belzoni”, amit írtál és rajzoltál is egyben. Ez egy hamisítatlan kalandtörténet, ami Giovanni Belzoni egyiptológus életét dolgozza fel. Miután évekig csak fikcióval foglalkoztál, hogyan jött az ötlet, hogy egy igazi történelmi-életrajzi kalandképregényt készíts?
WV: Teljesen megragadott Belzoni személye. Számomra ő testesíti meg a nagybetűs kalandot, amit ráadásul igazából át is élt, intenzíven, vérrel-verejtékkel. Remélem, hogy a történelmi jelentőségéből adódóan ez a kötet Magyarországon is megjelenik egyszer.(Erre nem is kell olyan sokat várni, „A Nagy Belzoni” 2023-ban érkezik az Anagram Comics kiadótól)

k: 2014-től kezdve a magyar olvasók is folyamatosan el vannak látva olasz képregényekkel. Vannak, akik megtalálták az állandó olvasóbázisukat, mint a Dylan Dog, a Dampyr, a Diabolik, a Julia vagy a Zagor. Más, legendás címek valahogy nem lettek sikeresek, mint a Nathan Never vagy a Martin Mystére. Ha neked kéne bemutatnod az olasz képregények világát, milyen címek közül válogatnál?
WV: Örülök, hogy nálatok is ismerik a Bonelli-képregények univerzumát. Rengeteg csodálatos történet született ott az évek alatt. Nem könnyű rangsorolni a címeket, de Zagor, Tex, Mister No és Dylan Dog sorozataiban tucatnyi lenyűgöző sztori jelent meg. Ami a rajzolókat illeti, sok más olasz mester mellett imádom Magnus és Vittorio Giardino munkáit.

k: Szinte minden létező képregényes területen otthagytad a kézjegyed. Dolgoztál underground és mainstream kiadóknak, amerikai szuperhősökön és olasz címeken. Maradt még valami, amit szeretnél elérni?
WV: Szeretnék újra a francia piacra dolgozni. Eddig csak a Glénat-nak dolgoztam Jack London Fehér agyar adaptációján. Szeretnék Megtorlót rajzolni a Marvelnek, de soha nincs időm, hogy megmutassam a próbaoldalaimat egy szerkesztőnek. Főleg Zagoron dolgozom, és mostanában a Martin Mystérén, és egyre kevesebb időm jut új projektekre. Amint akad szabad öt percem, elmegyek horgászni inkább!