Út a csillagokig – Örökkévalók

Chloé Zhao filmje nem akar minden áron Marvel-film lenni, ahol az első tíz percben már nyakunkba szakad a humorbonbon-áradat és kapunk egy tucat popkulturális utalást, ahogy nem akar minden áron egy komorabb DC-film sem lenni, ahol egy percre sem felejthetjük el, mekkora teherrel jár a világ védelme. Leginkább egy Denis Villeneuve-filmbe oltott szuperhőseposz szeretne lenni, annak minden erényével és hibájával együtt. Persze itt is számít az, hogy az embereket megmentettük az idegenek hordájától, de sokkal nagyobb hangsúly van az azt követő építkezésen és fejlődésen.

Nem véletlen, az Örökkévalókat a fél Marvel Univerzum mellett megalkotó Jack Kirby egy sci-fi eposzt szeretett volna létrehozni, egy olyan űristenekkel és szuperbajnokokkal benépesített világot, ami kicsit Arthur C. Clarke, kicsit Erich von Däniken. Egy szuperhőstörténetben ritkán vannak igazi távlatok, ha jön a rosszfiú, akkor őt vissza kell verni, hogy a világ megmaradjon ugyanolyannak. Itt azonban az emberiség eredetéről, az univerzum keletkezéséről és olyan dolgokról beszélünk, ami túllép a mi kérészéletű értékítéletünkön.

Ennek megfelelően itt nem a sokadik tékozló fiút vagy vitéz szabólegényt kapjuk, hanem halhatatlanokat, akik valóban múlttal rendelkeznek. Az évezredek során szembesültek az emberi természet és saját küldetésük fonákságaival, és ez otthagyta nyomát a személyiségükön. Elvégre, az embereket meglehet védeni ufóktól, szörnyektől, a radioaktív Kapanyányi Monyóktól, ezzel szemben saját maguktól megóvni őket lehetetlen feladat. A szuperhőszsáner alapvetően eszképista, ezért örülök, hogy olykor azért egy alkotás megkapargatja a felszínt arról a felelősségről is, amit az emberek nem varrhatnak az emberfelettiek nyakába.

Igaz, a téma maga nem olyan hálás, hogy egy többszáz-részes képregénysorozat szülessen belőle. Olykor-olykor elővették őket, és olyan alkotók írták a történetüket, mint a halhatatlanokban és istenekben jártas Neil Gaiman, akinek a képregénye magyarul is olvasható a Hachette-sorozat részeként, de nem lett belőlük havilap vagy tucatnyi sorozat, mint a Pókemberből vagy az X-menből.

Valahol már ezért is hálás vagyok, hogy ezt a történetet filmre vitték, akkor is, ha végig látszik rajta, keménydió. A cselekmény az akciójelenetek ellenére is hömpölyög, még ha több csavart is tartogat számunkra. Néha hosszúnak érződik a két és fél óra, akkor is, ha a szereplők és a világ megismeréséhez bizony kell a játékidő. A deviánsok, a már említett agresszív űrhorda jobb pillanataikban Wayne Barlowe alkotásait idézik, máskor az érződik rajtuk, hogy jól fognak mutatni a játékpolcon. A visszatekintések nagyon szépek, de olykor azt érezzük, kicsit máshogy kellett volna keverni a lapokat, hogy igazán üssön az, amit kapunk.

És mégis, én örülök, hogy a maga útjait járja minden hibájával együtt. Mert megtalálható benne a humor, de az nem mindenáron, és nem telepszik rá a jelenetekre, nem oltja ki a feszültséget. Mert a hősei gyarlók, de hóbortjaik ellenére is felelős felnőttekként viselkednek, nem problémás kamaszokként. Mert úgy foglal állást bizonyos dolgokban, hogy nem prédikál, nem tolja az arcunkba. Igen, vannak hibái, de azok a sajátjai, és nem egy jól bejáratott formulát használ kapaszkodónak. Persze, ennek ellenére elsősorban szuperhősfilm, nem pedig magvas sci-fi, de nem baj, ha merít ezekből, ha nem akar mindenképpen egy fantasy-akció-vígjáték eleggyé válni.

Ideje az új utaknak, akkor is, ha olykor megbotlunk. Szívből remélem, hogy a Marvel fejesei nem azt a tanulságot vonják le, hogy járt utat véletlen se hagyják el, ahogy azt is, hogy Zhao fog még rendezni sci-fit. A tehetsége megvan hozzá, a tapasztalatot pedig úgyis útközben szerzi az ember.

Hajrá. Kapjunk nagyobb dilemmákat, mint saját egójukba szerelmes egyengonoszokat. A határ a csillagos ég.

Pusztai Dániel