Újvilág X-Men #1-33 – Nem új, csak eltúlzott

Van egy nagyon fontos dolog, amit az embernek észben kell tartania, ha Mark Millar-képregényt olvas. Az ő művei nem karakterekről szólnak, nem történetekről, és még csak nem is lélegzetelállító akciókról. Nem, az ő művei Mark Millarról szólnak, arról, hogy mennyire nagy, menő, őrületesen vad és cinikus is ő. Ez néha működik, néha nem, és ez a hullámzás tetten érhető az X-Men rebootolásában is. Millar itt inkább a sorozat indulása előtt nem sokkal bemutatott első mozifilmet vette alapul, mint a fősodorbeli, eredeti X-Ment, bár igazságot akkor teszünk, ha azt mondjuk, hogy egyikhez sem fűzik igazán szoros szálak, vagyis hozzájuk hasonlítgatni sem túl szerencsés. Más kérdés, hogy a hasonlítgatás persze elkerülhetetlen, hisz Millar itt a képregény-ipar örök klasszikus sztorijai közül nyúl hozzá néhányhoz, és mindent megtesz, hogy a maga képmására formálja azokat – hol több, hol kevesebb sikerrel.

A karakterek lényegében ugyanazok, mint az eredeti sorozatban, alapvető tulajdonságaik minden esetben változatlanok, „csak” finomhangolásuk eredményez némileg más személyiségeket, vagy mondjuk inkább úgy, radikálisabbakat. Rozsomák itt is a világ legveszélyesebb mutánsa, itt is arrogáns, agresszív, eszement, habzó szájú harcos – csak még inkább az, mint a 616-os univerzumban. Xavier professzor ugyanúgy egy bölcs és nemes apafigura, aki határozott elvek szerint él, csak ezek az elvek egy kicsit lazábbak, mint eredeti változata esetében: semmiféle morális problémát nem lát például abban, hogy bármikor, bármilyen helyzetben olvasson mások gondolataiban. Magneto itt is a mutánsok önjelölt vezére, aki fajtáját alanyi jogon a Föld uralkodó népének tekinti – csak még agresszívebb, még fajgyűlölőbb, még fanatikusabb (és persze sokkal kevésbé szimpatikusabb), mint régről ismert verziója. Küklopsz talán az egyetlen, akivel Millar sem tud mit kezdeni: az ő kezei alatt sem lesz cool, szélsőséges, menő vagy akár csak egy kicsit is érdekes, szerelmi háromszögük Jeannel és Rozsomákkal viszont persze az íróra jellemzően brutálisabb.

Vagyis Millar nem annyira megváltoztatta, mint inkább radikalizálta az X-Men világát. A sorozatnak vannak olyan aspektusai, amelyeknél ez kifejezetten jól veszi ki magát (pl. Xavier említett lazább erkölcse), és vannak olyanok, amelyeknél egyáltalán nem – sajnos ezek vannak többségben. A gond, mint Millarnál általában, hogy a cool akciókat rendre a sztori, a józanész szabályai, és a karakterábrázolás elé helyezi. Jégember, Kitty és Vihar pl. teljesen elsikkadnak, de a többi szereplő is mind pusztán egy-egy lényeges jellemvonás köré épül. Így pl. Pietrót kizárólag az apjával kapcsolatos kétségei határozzák meg, Jeant pedig a benne rejlő erővel való küszködés. A történetek is hasonlóan egysíkúak, hiszen általában kimerülnek annyiban, hogy feltűnnek a rosszfiúk, egy főszereplő fogságba esik, a többiek pedig elindulnak, hogy kiszabadítsák, és megrugdossák a gazokat.

Millar szereplői emellett sokszor logikátlanul és mérhetetlenül ostoba módon cselekednek, legyen szó akár a Mutánsok Testvériségének, akár az X-Mennek a tagjairól, akár úgy általában a kormány vagy a társadalom viselkedéséről. Az első, egyébként borzasztóan rossz sztori (A holnap népe) pl. azzal kezdődik, hogy az Őrszemek ártatlan mutánsokat mészárolnak le a nagyvárosok utcáin. Millar bedobja az olvasót egy olyan Amerikába, ami az első pár oldal alapján valami eszement náci államnak tűnik, majd szépen elfeledkezik róla, és végig szinte mellékes „mondanivalóként” kezeli a mutánsok másságát, hogy aztán hároméves munkássága végén odáig jusson, hogy az eleinte irtásra ítélt faj elit, félkatonai csapatát bevonja a kormány fennhatósága alá. A-tól Z-ig, kihagyva az ABC összes többi betűjét. Millar egyébként látható lelkesedéssel és következetességgel gyömöszölte bele történeteibe az eredeti sorozat legnagyobb, legjelentősebb mozzanatait. Az említett első sztori a Jövendő múlt napjai felé kacsint Magnetóval és a Testvériséggel, a későbbiekben pedig jön az X-Fegyver, Proteus, Főnix és a Pokoltűz Klub, hogy végül kört zárjon be a mágnesesség ura elleni nagy, mindent eldöntő csatával. A gond az, hogy ezek a remake-ek az eredeti sztorik lábnyomát sem csókolgathatják, még akkor sem, ha mindegyikben van legalább egy-két igazán jó ötlet, amivel szépen importálta őket a modern környezetbe (pl. a Pokoltűz Klub vallási fanatikus tagjai, akik a Főnix-istenséget imádják).

Millar legjobb húzása azonban Magneto és Xavier kapcsolatának kezelése, annak ellenére, hogy az szintén az „ugyanolyan, csak durvább” elve alapján íródott (itt a mágnesesség ura maga juttatta tolószékbe a professzort), és állandó vitáikhoz sem tud hozzátenni semmi újat. Mégis, az ötlet, amely szerint Xavier látszólag megöli egykori barátját, valójában azonban módosítja elméjét, hogy ily módon rehabilitálja, fantasztikus. És végre valami, amit az író következetesen végigvisz: amikor a professzornak kétségei támadnak az X-Men létjogosultságával kapcsolatban, éppen az „agymosott” Magneto győzi meg őt a folytatás szükségességéről. Elképesztően jól megírt jelenet: egyszerre szép, cinikus, önironikus és drámai, megmutatja, mire is lenne képes Millar, ha a szokásosnál csak egy kicsit használná többet az agyát. És itt, a legfontosabb pozitívumok közt kell megjegyzem, hogy a 33 részből kettőt (Az első szerelmedet sosem felejted) Chuck Asuten írt, aki a 616-os X-Men legborzalmasabb időszakáért felelős. Itt azonban (nem kis meglepetésre) bebizonyítja, hogy szökőévenként egyszer még ő is tud, ha akar: sztorija, amelyben Gambit megmenti egy kislány életét, egyszerű, hatásos, kedves és szívhez szóló, a sorozat egy kicsiny, megbecsülendő fénypontja.

Millar Újvilág X-Men-béli uralmának fináléja egy 7 részes, epikus sztori (12, ha a világ legfeleslegesebb crossoverét, az Ultimate Wart is beleszámítjuk – legyünk elnézőek, és ha már úgyse jelent meg itthon, ne tegyük), ami az író jellegzetesen őrületes akciója és Magneto műanyag cellába zárása után meglepően sokáig tökölődik a szálak elvarrásával, és nem utolsósorban a Küklopsz és Rozsomák közti konfliktus feloldásával. Mind a nagy finálé, mind az utózöngéje meglehetősen vegyesre sikeredett, jó és rossz pillanatokkal (nameg tipikus millaros ostobaságokkal, mint az, hogy a fémtestű Kolosszus simán leüti Magnetót annak minden igyekezete ellenére) egyaránt. A fénypont az utolsó pár oldal, ahol Xavier ténylegesen képes némi fia iránti érzelmeket kicsalni legkedvesebb ellenségéből, majd elégedetten távozik, törölve a beszélgetés emlékét az őrök agyából. Szóval olykor bizony van ebben spiritusz…

A rajzokat többnyire Adam Kubert szállította, bár olykor kapott egy kis segítséget testvérétől Andytől, Karee Andrewstól, a mindig fenomenálisan kaotikus Chris Bachalótól, és az utolsó részekben a sötét nyersességével hódító David Finchtől. Vagyis a rajzokkal általában véve a legkevésbé sincs probléma, az arcok kidolgozattak, a hátterek részletesek, az akciók pedig látványosak és lendületesek. A gondok írói téren keresendők, de azért az Újvilág X-Men ilyen téren sem teljesen reménytelen. Vannak kifejezetten jó és erős pillanatai, és ha valaki nincs különösebben otthon a fősodorbeli X-Men történetében, akkor viszonyítási alap híján akár még rendkívüli módon élvezheti is – ha pár butaság felett szemet huny.

6/10
Megjelenés: 2001-2003 (Magyarország: Újvilág X-Men #1-23 / 2005-2007)
Történet:Mark Millar (és két részhez Chuck Austen)
Rajz: Adam Kubert, Andy Kubert, Karee Andrews, Essad Ribic, Chris Bachalo, David Finch

Olórin, 2008. május 21.