kilencedik.hu / Cikkek / The Possessed – Trendi Ördögűző light

The Possessed – Trendi Ördögűző light

2008. augusztus 18. | |  
Megoszts

Felejtsük el Max Von Sydow-t! A XXI. század ördögűzői fiatalok, tökösek, dögösek, és nem pöcsölnek, meg imádkoznak, hanem ízzé-porrá lövik a pokolból előpofátlankodó rémeket. Legalábbis ez az, amilyennek Kris Grimminger és a DC-guru Geoff Johns, a The Possessed című képregény írói láttatni szeretnék a Wildstorm Cliffhanger imprintje alatt megjelent hatrészes horror-minijüket. De ne dőljünk be nekik! Bár alkotásuknak vannak figyelemreméltó aspektusai, összességében csak egy újabb mérsékelten érdekes ötletből kiindult, és félúton alaposan félresiklott próbálkozással van dolgunk. Nem mintha csak az ő hibájuk lenne: Liam Sharp rajzolónak is nagy szerepe van abban, hogy a The Possessed nem váltja be a téma és a sötét hangulat alapján hozzáfűzött reményeket.

A történet öt ördögűzőről szól, akiket egy kivételével mindannyian megszálltak démonok gyermekkorukban, és ez olyan mély sebeket ejtett rajtuk, hogy mostanra évek óta azon ügyködnek, hogy az ehhez hasonló eseteknél az áldozatok segítéségre sietnek. Az egy kivétel Walt, a csapat egyik tagjának, Hollynak az apja, aki vezeklésképpen tart velük, amiért élete legszörnyűbb időszakában nem volt lánya mellett. Vezetőjük Christian Pierce, Holly pasija, aki megszállottan jár a pokoli dögök nyomában, de közben van egy saját, igen kockázatos és sötét terve, ami mindenkire, az egész emberiségre nézve is óriási veszélyt jelenthet.

Az első oldalaknak nem szabad hinni: Grimminger és Johns ugyanis arcátlanul becsapnak minket, mert azt sugallják, hogy valamiféle paródiáról, de legalábbis egy tökös, vidám, ironikus démonvadászatról van szó. Mi mással lehet magyarázni egy olyan jelenetet, amiben egy idős pap épp ördögűzést hajt végre, ami nem megy valami flottul (mintha csak az William Friedkin klasszikusából látnák képeket), hogy aztán egy duplaoldalas képen, dögös, pózoló beállításban megjelenjenek az ifjú, izmos titánok, akik mindenféle vallási, ősi és technológiai eszközzel kiűzik a pokolfajzatot a kislányból, majd vagányul darabokra lövik? De nem, mert mire a sztori továbbgördül, és elvezet egy kisvárosba, ahol a démonok a szokásosnál valami rejtélyes okok miatt sokkal hatásosabban és agresszívebben tevékenykednek, nyilvánvaló válik, hogy mindezt vérkomolyan kell vennünk.

És olykor sikerül is, mert a The Possessed nem teljesen reménytelen képregény, megvannak a maga pillanatai. Az íróknak helyenként sikerül egészen nyomasztó, sötét atmoszférát teremtenie, olykor még egy-két borzongást is végig tudnak futtatni az olvasó hátán, de ahogy közeledünk a fináléhoz, úgy laposodik el minden egyre jobban. Az egyik főszereplővel kapcsolatos fordulat még a helyén van, de aztán jönnek a torkon nehezen lecsúszó sablonok karakterekről, akik úgy tűnt, hogy meghaltak, de aztán kiderül, mégsem, vagy éppen harc közbeni érzelmi kirohanásokról, amiknek mélynek és meghatónak kellene lenniük, ehelyett giccsesek és oda nem illőek. Az sem segít a helyzeten, hogy az egyébként egész félelmetesen ábrázolt démonok minden hatása odalesz azzal, hogy csak úgy simán ki lehet lyuggatni őket egy lőfegyverrel. Ennél csak az lenne jobb, ha egy rosszalló homlokráncolásra és „szégyelld magad!” felkiáltásra villás farkukat behúzva takarodnának vissza a pokolba.

Ráadásul a The Possessed sajnos pont ott ér véget, ahol igazán érdekessé válhatna (és aki nem akar spoilert olvasni, az most ugorja át ezt a bekezdést). A főszereplők legyőzik, sőt, Christian tervének megfelelően elvileg el is pusztítják magát a nagy patást (ennek a banalitását most ne taglaljuk). A kérdés, ami az utolsó lapokon a karakterek közt is felmerül, hogy mi lesz ezután, például van-e még pokol, és ha igen, ki uralja? Megnézném, hogy egy kreatív író egy ilyen befejezés után merre vinne egy ördögűző-csapatról szóló sztorit. Hiszen ezzel a befejezéssel jutunk el egy szűz területre, ahol rengeteg érdekes és izgalmas dolgot lehetne kezdeni egy Sátán nélkül maradt pokol koncepciójával.

És már csak a rajz maradt hátra, ami sarkalatos pontja a The Possessednek, ugyanis a korrekttől az elviselhetetlenül borzalmasig terjed. Egyrészt, az ördögi teremtmények megjelenítése általában (nem mindig!) ötletes és félelemkeltő. A lángok, a háttérbe olvadó, világító szemű lények, a kicsavart testek persze a zsáner sablonjai, de mondhatjuk, elengedhetetlen sablonjai, és Sharp jól dolgozik velük, néhány kép pedig kifejezetten hátborzongatóra sikerült (például a harmadik rész utolsó oldala, a megszállt hívőkkel teli templomban, a fordított kereszttel felnyársalt pappal). Másrészt viszont, Sharp úgy ábrázolja a főszereplőit, mintha szuperhős-képregényt rajzolna. Persze nem csoda, Supermantől Batmanen és Pókemberen át Hulkig és az X-Menig mindenhol megfordult már, de a túlzottan izmos és telt idomú vonások, amik azoknak a képregényeknek a sajátjai, még csak véletlenül sem passzolnak egy sötét horrorba. A hatalmas csöcsök, a testhezálló ruhák, a pólón átütő mellbimbók, a gatyából kilógó női hátsók, a groteszk kockahasak, a nadrágból majdnem kikacsintó puncik félelmetesen röhejesek ebben a környezetben. Egyértelmű és megbocsáthatatlan stílustévesztés.

Pár jó ötlettől és ügyesen megírt jelenettől eltekintve a The Possessed egyetlen igazán érdekes részét azok a kérdések képezik, amelyek a befejezéssel kapcsolatban merülnek fel. Kár, hogy már senki nem válaszol rájuk, bár ha valaki mégis megtenné, jobb lenne, ha az nem Grimminger-Johns duó volna.


Megjelenés: 2003-2004 (hat rész)
Történet: Kris Gimminger, Geoff Johns
Rajz: Liam Sharp

Olórin, 2008. augusztus 14.

Kategóriák: