The Originals – Jövőbe exportált retró-világ bosszúval és felnőtté válással

Az Amerikai krétafirka találkozik a Mechanikus naranccsal. Dave Gibbons, a Watchmen rajzolózsenijének 2004-ben, a Vertigónál megjelent graphic novelje különös és érdekes egyveleg, amiben megtaláljuk a lázadó fiatalság sötét és napos oldalát, a múltat és a jövőt, a szexet és az erőszakot, a felnőtté válás és a valahova kétségbeesetten tartozni akarás témáját, na és az alkotó fiatalkorára vonatkozó, önéletrajzi utalásokat is. A The Originals így egy rendkívül nagyra törő képregény, ami ugyan sajnos nem képes minden téren elérni a maga elé kitűzött ambiciózus célokat, ám még így is figyelemreméltó teljesítmény – köszönhetően nem utolsósorban a szürkeárnyalatok hatásait teljes mértékig kihasználó, gyönyörűen letisztult, atmoszférikus rajzoknak. Persze ezen a téren kevesebbet nem is várhatunk el Gibbonstól, aki akárhogy nézzük is, élő legendának számít a kilencedik művészet berkein belül.

A történet egy olyan világban játszódik, ahol a technikai fejlődés láthatóan meghaladja a ma ismert szintet, ám a divat, a stílusirányzatok, a fiatalság szellemisége mind megragadt a ’60-as éveknél. Ebben a különös retro-jövőben él a két tinédzser, Lil és Bok, akik elválaszthatatlan jóbarátok, és minden vágyuk, hogy tagjai legyenek a légirobogókkal közlekedő, elegáns utcai bandának, az Originalsnak. Ez idővel sikerül is nekik, és egy egészen új világ nyílik meg előttük: menők, fontosak, nagyágyúk lesznek, Lil pedig az igaz szerelmet is megtalálja a bájos Viv személyében. De a fiatalosan vad idillnek vége szakad, ugyanis a rivális bandával, a Dirttel való rendszeres összecsapások tragédiába torkollnak, ami továbbgyűrűzve magával rántja a főszereplőket az erőszak körforgásába.

A ’60-as évekbeli stílus jövőbe helyezése furcsa ötlet volt, már csak azért is, mert a lebegő motorokat és robogókat, egy-két komolyabb bőrruhát és a nagy buli helyszínét, a Drinkwater Dome-ot leszámítva, Gibbons nem különösebben húz bármiféle hasznot a koncepcióból. Vagy fogalmazzunk inkább úgy, hogy a modoknak és a rockereknek megfelelő Originals és a Dirt szerelmi szállal felturbózott bandaháborúja legalább ugyanolyan jól működhetne a tényleges 60-as évek kulisszái között is, vagyis kicsit értetlenül állok a történet futurisztikus aspektusai előtt. Persze az itt érintett témák univerzálisak és időtlenek: felnőtté válás, szerelem, konfliktus, veszteség, bosszú, halál. A kicsit sem eredeti sztori viszont lassan bontakozik ki, a tényleges konfliktus felvezetése, a szereplők és a környezet bemutatása csaknem a képregény felét igénybe veszi, ami nem egy optimális mennyiség ahhoz képest, hogy a karakterek végig meglehetősen felszínesek maradnak – bár Gibbonsnak minden téren, így itt is akadnak ügyes, említésre feltétlenül érdemes fogásai: ilyen például a főszereplők világának teljes redukálása az utcai bandázás szintjére. Lilről összesen négy panelt láthatunk otthoni környezetben, azt is csak azért, hogy akárcsak neki, az olvasó számára is lehangoló, szürke kontrasztot képezzen a pezsgő éjszakai élettel, de tanulságos az is, hogy az egyik karakter becsületes, polgári nevét csak halála után tudjuk meg egy gyászjelentésből.

A The Originals lomha tempója az első emberéletet követelő összecsapás bekövetkeztekor végre felpörög. Gibbons Lil felnőtté válását (a sztori végére tölti be 18. életévét) a szerelem beteljesülésének és az első gyilkosság elkövetésének izgalmas, egyszerre felemelő és tragikus metaforájává teszi, hogy aztán a ravasz bosszú lecsengése után a karakter lelkében dúló drámai konfliktusra helyezze a hangsúlyt– és ez az a pont, ahol fantasztikus érzékkel a történetet lógva, az olvasót pedig kétségek között hagyja. Nem tudjuk meg, Lil végül hogyan értékeli saját felnőtté érését: ahhoz vált elég időssé, hogy lemondjon az utcai életről, és szerelmét válassza, vagy a kor számára azt jelenti majd, hogy egyszerű, riválisverő huligánból a bűn egy magasabb lépcsőfokára lép, és Vivvel való kapcsolatát hagyja elmúlni. A korábbiakhoz képest negatívba forduló utolsó, vakítóan fehér oldalon egyetlen keserű megjegyzés jelzi a szinte gondatlan tinédzserlét végleges elmúlását, és a felelősségteljes döntések idejének kezdetét.

Kár lenne azonban tagadni, hogy a lapok pörgetésével egyre érettebbnek ható történetmesélés ellenére a The Originals elsődleges pozitívuma a képi világ. Gibbons sötét, stílusos szürkeárnyalatú rajzainak (tisztán fehér színt csak elvétve találunk) markáns vonásai elemi erővel keltik életre a futurisztikus retro-világot, legyen szó akár a drog mámoráról, az utcai verekedésekről vagy a dögös zenével felfűtött szórakozóhelyekről. Kreatív a panelek elrendezése is: olykor szabályos és szimmetrikus, olykor azonban szándékosan kaotikusságával türközi a cselekmény alakulását. Lil és Viv első szeretkezésének és a két banda összecsapásának képei például felváltva futnak az oldalakon, és míg előbbiek az intimitást érzékeltető, kicsi paneleken jelennek meg, utóbbiak nagy, a teljes oldalszélességet kihasználó képkockákkal fokozzák a két esemény kontrasztját. Gibbons még arra is ügyelt, hogy a négyszög alakú szövegdobozok ténylegesen a művészi koncepció részei legyenek, akárcsak a főszereplő narrációjának paneleken kívüli, fekete háttéren való megjelenése is (ez utóbbi megoldással egészen hihetetlen módon képes növelni egy-egy jelenet emocionális erejét).

A The Originals nem hibátlan mű, viszont tény, hogy pozitívumai bőségesen túlszárnyalják negatívumait, ráadásul a kötet már csak Gibbons lehengerlő rajzai miatt is megéri az árát. Biztos vétel minden képregény-rajongó számára.


Megjelenés: 2004
Történet és rajz: Dave Gibbons

Olórin, 2008. május 14.