Thanos mindenkor győz és bárkit lefőz

Talán nem Thanos a legérdekesebb gonosztevő a világon. Ugyan a Marvel filmek alkotói kénytelenek voltak őt markánsabbá tenni, tekintve, hogy jogi okok miatt az összes valamirevaló gonoszuk másnál volt, eredetileg neki vajmi kevés köze volt Malthushoz meg a túlnépesedéshez. Azért irtotta ki az univerzum felét, mert így akart kedveskedni a Halál úrnőjének és mert ekkora rohadék volt.

Csakhogy ez önmagában kevés az üdvösséghez. Ezt érezhette az író Donny Cates is, amikor először papírra vetette az utolsó Thanos kalanddal kapcsolatos összes agymenését. Hogy nem feltétlen a figura összetettsége viszi majd el a hátán a történetet, hanem az a fura helyzet, amibe kerül, és az elrugaszkodottabbnál elrugaszkodottabb elemek, amik körbeveszik.

Márpedig Cates nem fogta vissza a fantáziáját, és ebben segítségére voltak Geoff Shaw rajzai. Ebben a tekintetben a Thanos győz hamisítatlan 2010-es Marvel képregény – míg a 2000-es évek meghatározóbb történetei sokkal földhözragadtabbak voltak, addig manapság divat lett túllicitálni egymást elborultság terén. Igen, olykor akadt egy Grant Morrison vagy alkalom adtán, egy Mark Millar történet, de az irány nem ez volt.

Nem így most. A Thanos győz van olyan elvetemült, mint Morrison utolsó X-men vagy Millar utolsó Rozsomák kalandja, és lássuk be, a túlzások nem állnak távol az ilyen jellegű történetektől. Elvégre, a Ragnarökben vagy a Jelenések könyvében leírt utolsó csaták sem a visszafogottságukról híresültek el.

Ám a történet magvát mégis csak a hős jelenti. Thanos céljai pedig valahogy sosem ragadtak magával minket, ahogy nem is igazán éreztünk együtt vele, még akkor sem, amikor felcsapott földművesnek, így nem is igazán fogunk szorítani neki. Itt is inkább az kelti fel az érdeklődésünket, hogy a megállíthatatlan erő találkozik az elmozdíthatatlan tárggyal. De Cates mindent megtesz, hogy ebből kihozza azt, amit csak tud, és közben egyszerre fedezzük fel olyan alkotók hatását, mint Hickman vagy Gaiman.

A Thanos győz egy nagyon kellemes, olvasmányos stílusgyakorlat, nem több, de nem is kevesebb annál, és ezt főleg a történet utáni Annual elolvasása során érezzük, ami nem kicsit a Mesék a kriptából hangulatát idézi meg a hozzánk kibeszélő narrátorral. Érdekes ötletek vannak benne elszórva, de az egész mégis csak a lilabőrű zsarnok galádságairól szól, amiből egy idő után a kevesebb több lenne. Ez nem csak Thanosra igaz, már A jég és tűz dala olvasása közben azon kaptam magam, hogy nem kifejezetten érdekel, Martin milyen még szadistább-genyább-gyűlölhetőbb gazfickót talált ki nekünk (erre pedig a belőle készült sorozat csak rátett egy lapáttal), egy idő után immunissá és apatikussá váltam ezen karakterek tetteire. De ide nekem egy olyan gonoszt, aki elgondolkodtat minket.

Ettől függetlenül a Thanos győz egy kifejezetten kellemes képregény, amire nyugodtan rásüthetjük azt, hogy kiváló strandolvasmány. Aztán a fene hitte volna, hogy ezt pont egy népirtó hadúr története kapcsán fogom leírni.

Pusztai Dániel

Thanos győz
Szerzők: Donny Cates, Geoff Shaw
Kiadó: Fumax
Megjelenés: 2019. április