Team Zero – Piszkos hat

Kőkemény, elitkatona rosszfiúk nekimennek a náciknak és a ruszkiknak. Nagyjából erről szól Chuck Dixon hatrészes második világháborús minisorozata, a Team Zero, és ez tényleg nem a történet leegyszerűsítése. Furcsa képregény ez, elénk rak egy olyan sztorit, amit ezer más füzetben és regényben olvashattunk (na meg újabb ezer más filmben láthattunk), meg sem próbál bármi újat mutatni, vagy úgy tenni, mintha különösebb értekei lennének, esetleg bármilyen szempontból is fontos volna, mégis elvárja, hogy jól szórakozzunk rajta. És néha valóban be is dőlünk neki, de a hatszor huszonhárom oldal többségét csak lapozgatjuk mérsékelt érdeklődéssel, több-kevesebb türelemmel várjuk a végét, és nem étjük, miért is kellene ennek olyan nagyon izgatnia minket.

Collins, kódnevén Deathblow egy tökös, kőkemény, munkáját tűzön-vízen-poklon-véren keresztül elvégző, fegyverrel a kezében született, „ki ha én nem” szuperkatona, az amerikai hadsereg kis büszkesége, akit (naná) csak a legmocskosabb és legtitkosabb küldetésekre vezényelnek ki. Most azonban olyan feladatot bíznak rá, amihez hozzá hasonló, napi rendszerességgel vérben és belsőségekben fürdő keménycsávókra van szükség, úgyhogy össze is toborozza a maga kis piszkos hatját, amit gyorsan átdobnak a német vonalak mögé, hogy titkos terveket szerezzenek meg a nácik rakétaterveiről – még mielőtt orosz szövetségeseik odaérnek, és magukévá teszik azokat. Persze már az ejtőernyős ugrástól kezdve semmi nem úgy megy, ahogy kellene, Collins vademberekből álló kis csapata pedig hamarosan egy igen furcsa szituációban találja magát: ellenségeikkel, a németekkel szövetkezve védik állásaikat szövetségeseikkel, az oroszokkal szemben.

Dixon, a veterán Batman-író két teljes részt szentel (pazarol el) a csapat összeszedésének – mégis, ezekben találjuk az egész sorozat legjobb pillanatait. A bevezetőben Collins rúg szét pár sárga segget egy csendes-óceáni szigeten (kellő mennyiségű hullával, robbanással és tűzharccal, látványos képekben elmesélve), majd a következő küldetés részletezése, és egy csinos német kémnővérrel való halálos hempergés közjátéka után jöhet a csapat többi tagjának bemutatása. A csúcspont a Cowboy nevű katona oltári cool (de tényleg) akciója egy tank ellen egyetlen pisztollyal és gránáttal. Csakhogy a második rész kizárólag ilyen jelenetekből áll, és ez gyorsan unalmassá válik: a tökös katonát egy másik tökös katona követi, és persze az ilyen jellegű történetek sablon-kézikönyvének megfelelően az egyik mesterlövészként szuper, a másik közelharcban felülmúlhatatlan, a harmadik olyan mesteri kém, hogy James Bondot is kinyírná, mielőtt egyet pislog, és így tovább.

Az ígéretes kezdés után a sorozat sajnos erről a pontról már nem is nagyon tud visszakászálódni a korábbi színvonalra. Hiába szentel Dixon egy teljes részt a hat katona bemutatásának, ha egymással teljesen felcserélhető, ugyanazon jellemzőkkel leírható karakterek (vagyis tökös, kemény macsó gyilkosok). Pusztán a rajzoknak, külső jegyeiknek hála lehet megkülönböztetni őket – talán a rasszista, szexista és még sokféle –ista Bullet valamelyest kivétel, de ő is csak azért, mert valami megfoghatatlan okból kifolyólag hirtelen árulóvá válik. Persze a képregény nagy húzása az volna, hogy a német és jenki katonákat egy oldalra teszi az orosz ellenséggel szemben, Ez koncepció szintjén valóban érdekes, és a furcsa szituációt sikerül is többé-kevésbé hitelesen megteremteni, de a kivitelezése kimerül annyiban, hogy nem csak a hat főszereplő kaszálja a ruszkikat, hanem még a Wermacht ágyútöltelékei is – de ahol Dixon ennél mégis többet akar elérni (ld. a fiatal német katona teljesen motiválatlan és érthetetlen önfeláldozását), ott igen látványos kudarcot vall.

De ne legyünk túl igazságtalanok: kapunk azért pár pofás akciót, néhány izgalmas jelenetet, egy-két igazán jó ötletet és beszólást, az pedig különösen örvendetes, hogy az egész képregényben még csak nyoma sincs semmiféle jellegzetesem amerikaias nyálcsorgató zászlólóbálásnak. És talán még az is Dixon javára írható, hogy nyíltan vállalja sorozatának egyszerű, tökös akció-kaland jellegét, és esze ágában sincs emellé gondolatokat csempészni a háború értelmetlenségéről vagy az egyszerű katona mindennapjainak felfoghatatlan borzalmairól. Ehhez a stílushoz pedig illenek Doug Mahnke energikus, durva vonásai is, bár ami a vért illeti, abból egy nagyobb mennyiséget is elviseltünk volna. Viszont mindenképp meg kell említeni a színezőt, aki egészen ügyesen teremt egy kis plusz hangulatot a vörös és bordó árnyalatainak bizonyos időközönkénti elő-, illetve háttérbe való belopásával. Összességében a Team Zero nem feltétlenül javasolt alkotás, de minden további nélkül olvasható, főleg azoknak, akik szeretik a háborús történeteket.

Megjelenés: 2006 (hat rész)
Történet: Chuck Dixon
Rajz: Doug Mahnke

Olórin, 2008. június 28.