Szemle – 2011. november

Scrap

Ha valaki nemcsak a terjesztést tekintve, hanem stílusában is igazi underground képregényt akar olvasni magyar szerzőtől, akkor elsősorban még mindig a Roham műhelyében bízhat (a kikötésre azért volt szükség, mert amúgy szinte minden új magyar képregény az underground része). Szabó Levente Scrapje tökéletesen illik a kiadó/művészeti csoport/kocsma/antikvárium/satöbbi eddigi munkái közé, vagyis nagyon izgalmas, újszerű, de nem különösebben jó képregény.
A hátsó borító alapján összefüggő történetre számíthatnánk, de a szép, nagyalakú füzet (fájó a gerinc hiánya) valójában három novellából áll, amelyeket két robotfigura köt össze egymással – merthogy sci-firől van szó, vagy talán inkább űrfantasyről, tekintve, hogy a zsáner inkább csak a kulisszákat (roncstelep-bolygó) és a szereplőket (főképp robotok) biztosítja. A szereplők és a színhely a Star Warst juttathatja eszünkbe (C3PO és R2-D2, valamint a Tatuin ködlik föl), a szöveg stílusa viszont inkább a Metabárókat. Hőseink épp úgy humorizálnak és vitatkoznak egymással, mint Jodorowsky droidpárosa, és a képi világ sem idegen a chilei szerzőtől, noha elsősorban – mint azt sokan leírták már – Ashley Wood hatása érződik rajta. Csupa nagyszerű művészről és alapvető művekről van szó, de a Scrapet végeredményben gyengíti a példaképek megidézése. Az első néhány oldal kivételével képtelenség önálló alkotásként olvasni Szabó munkáját, mert folyton azon morfondírozunk, hogy vajon ez a karakter vagy az a beállítás honnan olyan ismerős.
Mindezért a rajzok kárpótolhatnak minket: ceruzás és festett grafika keveréke, tudatos oldalas és duplaoldalas kompozíciók, a szövegréteg invenciózus használata mutatják, hogy a szerző képzett és nagyon tehetséges rajzoló, de ezeknél a szemkápráztató megoldásoknál is kiütköznek írói gyengeségei. Mi alapján váltják a hagyományos rajzokat a festett képek? Miért változik dramaturgiailag indokolatlanul a színezés (ld. például a 30-31. oldal fekete alaptónusát)? Kisebb probléma ugyan, de zavaró, hogy angolul vannak a hangfestő kifejezések (bár lehetséges, hogy a sok „bweep” csak engem idegesít) – és ha már itt tartunk, az új magyar képregények gyakori rákfenéje, a hanyag korrektúra is szembeszökő. Ezek a hiányosságok azért bosszantóak igazán, mert a Scrapben ott van egy remek képregény lehetősége, amihez adott lenne egy szuggesztív és különleges képi világ, ám végső soron csalódnunk kell. Egy rajzoló portfoliójának gyönyörű munka, de műként kevés.
KB

Walking Dead – 1.

A képregény, sőt a belőle készült filmsorozat híre jóval hamarabb ért ide, mint a magyarul olvasható kötet, de így is szinte egyedülálló a magyar kiadás abból a szempontból, hogy jelenleg is futó, folytatásos sorozatról van szó, világszerte sikeres TV-feldolgozással. A Képregény Nagyker ráadásul még idén folytatja további két kötettel, ami magyar viszonylatban gyakorlatilag kényeztetésnek számít.

A képregénykiadást itthon tehát már megelőzte jóhíre, elolvasása után pedig ékes anyanyelvemen is jóleső, zaftos és természetesen pozitív jelzőkkel illethettem ezt a remek történetet. Igen, a történet az, amitől bemászik az ember bőre alá a képregény, és huzigálja rendesen az idegvégződéseket, hol a zombi-rohanás izgalmával, hol a személyes-közösségi feszültségek baltaélével.

A klasszikus zombi-történeteket (stílszerűen) lerágott csontként próbálják újra és újra eladni. Ezeknek – a Walking Dead-hez képest – az egyik, de nem a legnagyobb hiányossága a rövidség. Másfél óra után a maradék hős-csapat belelovagol, -repül, -hajózik a naplementébe és kész. Nincs utána, pedig bizonyos szempontból az a rész még izgalmasabb lenne, mint a kezdeti kalandok. A másik szembetűnő hiányossága a filmeknek és más feldolgozásoknak, hogy a konfliktust az emberek és a zombik közé helyezik, és alig-alig foglalkoznak az emberi közösség belső problémáival.

Gondoljunk azonban csak bele: ha egy új munkahelyre vagy iskolába kerül az ember, akkor mennyi energia, idő kell ahhoz, hogy megtalálja a közösségen belül a helyét, kialakítsa a kapcsolatait, megtanulja elkerülni a számára kellemetlen embereket, vagyis: jól érezze magát ott. Ez, a zombivilághoz képest könnyű, viszonylag nagy a szabadságunk, barátkozhatunk másokkal, elköltözhetünk, vagy felhívhatjuk a lelki segélyszolgálatot is. Ha viszont ezt a szituációt elképzeljük egy összeomlott világban, ahol finoman szólva is, nem sokat ugrálhatunk, hogy kivel osztjuk meg a napi konzerv adagot, akkor rögtön érezhető, hogy a libabőrös éjszakai félelem milyen kellemetlen emberi kapcsolatok felé kényszeríthet – ami a feszültséget a bőrünkön kívül és belül is egyeduralkodóvá teszi, és agyunk rejtett zugait sem kíméli.

Ezt a félelmetes világot mutatja be nagyszerűen a képregény, aminek hossza (nemsokára eléri a 90. füzetet) egyáltalán nem túlzás: az emberi lélek bugyrai kimeríthetetlenek. A sztori nyitása klasszikusnak mondható: kómából ébredve rendőr hősünk egyedül találja magát a zombik-pusztította világban, majd szerencséjére emberekkel találkozva, a kis közösség részeként kezdődnek újvilági kalandjaik. Az első kötet nem lacafacázik, lendületből nagyot üt. Füzetnyi terjedelmeket szentel a különféle szörnyűségeknek, a zombi-világra való ablaknyitásnak, a hétköznapi élet brutális megváltozásának, az egyéni fájdalmak felszínre hozásának… Testközelből élhetjük át milyen fájdalmas zombivá halni, elbúcsúzni egy volt embertől és azt is, hogy mennyire képtelenség menekülni egy féltékeny tahótól, mennyire nem lehet kikerülni a brutális emberi válaszokat és döntéseket, ebben a hörgő világban.

A képregény formanyelve remek, nem akasztja meg semmi az olvasást, funkcionális, jól eltalált beállítások és ritmus jellemzi, fárasztó vagy hatásvadász részek nélkül, ezt a részét is csak dicsérni lehet. Ajánlható tehát mindenkinek, aki hajlandó a kezébe venni egy ilyen mocskos történetet, ami végső soron mégiscsak rólunk, élő emberekről szól, akármilyen könyörtelennek hangzik is ez – a „Sétáló halott” cím alatt.
HZ

Oldalak: 1 2