Szemle 2009 április-május (1.)

Összeállításunkban ezúttal a tavaszi börze és fesztivál idején megjelent képregények rövid, tömör kritikáit olvashatjátok. Az eddigiekhez hasonlóan, ismét két részletben adjuk le a recenziókat. Legnagyobb örömünkre megint széles a paletta: populáris szuperhős, klasszikus francia/belga, szerzői román, humoros magyarok és manga (vagy valami hasonló). Jó szórakozást!

[toc]

Mutánsvilág – Angyalok és mutánsok

Brian Michael Bendis bármennyire is jó író, mégis a nagyszerű, sőt zseniális ötleteit sokszor kisstílűen valósítja meg. A szórakoztatás oltárán feláldozza azt a kis pluszt, amitől művei maradandó, évek múltán is emlékezetes képregényekké válhatnának. A Mutánsvilág szerencsére a példát erősítő kivétel.
Az X-men és Bosszú Angyalai crossover nem bír egyforma jelentőséggel mindkét csapat számára. Míg az Angyaloknak ez is csak egy szimpla kaland, amiből később néhány új bomlik majd ki, addig az X-men-miniverzumot fenekestül felforgatta, és megkerülhetetlen, még ma is folyamatosan hivatkozott sztorivá vált. Nemcsak számos történeten, hanem a karakterek motivációin is nyomot hagyott a Mutánsvilág utóhatása. Az X-men sztorikat évekre meghatározta, kezdve a Decimation (a mutánsok megtizedelődése) néven futó időszakkal, a Messiah Complex-en keresztül egészen Warren Ellis most futó Astonishing X-men történetéig, amely szintén a Mutánsvilág következményeit boncolgatja, bár egészen új szemszögből. És akkor még nem is említettük a számtalan új mini- és fősorozatot, ami ennek a crossovernek köszönhette az indulását.
A képregény kult- és alapmű-státusza tehát adott, de lássuk, mivel érdemelte ki ezt Bendis. A Skarlát Boszorkány a Káosz történet-folyamán becsavarodott, és képtelen uralni a mutánserejét, amivel a valóságot manipulálja. A Mutánsvilág úgy indul, hogy az X-men és az Angyalok összeülnek megvitatni, hogy elaltassák-e a hölgyet. Aztán amikor elmennek meglátogatni, egy nagy fehérség eltörli a Marvel-univerzumot, ahogyan mi ismerjük. Egy alternatív világ kerül a helyére, ahol a mutánsok az uralkodó faj és Magneto a világ ura, míg az emberek néhány generáción belül kihalásra vannak ítélve. A második kötet első felében a hősök (kissé lapos és repetitív módon) visszanyerik az emlékeiket, hogy aztán egy grandiózus fináléban pontot tegyenek a Magnus-Ház uralmának végére. Az X-men rajongók sokkolása azonban csak az esemény folyományait taglaló utolsó részben kezdődik.
Mivel a képregénybe zsúfolt hősök sokaságát kezelni csaknem képtelenség, Bendis okosan cselekedett, amikor választott magának egy főszereplőt, aki nem is lehetett volna más, mint Rozsomák, aki egyszerre mindkét csapat tagja (bár a második kötetben azért már nem tolja annyira előtérbe, mint az elsőben). Az, hogy a Mutánsvilág nem csak ikonikus X-men, hanem Rozsomák-sztorivá is vált, egyetlen mondatnak („Emlékszem”) köszönheti ezt a helyzetét. Ebből a kijelentésből bontakozott ki ugyanis Rozsomák második most is futó saját sorozata, a Wolverine: Origins, amely a kanadai mutáns eredettörténetén tátongó hézagokat hivatott befoltozni.
A magyar kiadás néhány félrefordítás kivételével korrekt. Ilyen például Rozsomák és Magneto párbeszéde a zárófejezetben, amikor Rozsomák kivillantja rá a karmait. Az eredetiben ez kb. így hangzik: „Elvesztetted a fém feletti uralmad, mi? (karom be, majd ki) Én nem”. Ehelyett a magyar kiadásban „Elvesztetted a képességeidet, mi?” szerepel, ami nem csak azért problémás, mert mi meg így egy poént veszítünk el, hanem azért is, mert Rozsomáknak nem az a mutáns képessége, hogy ki-be tudja húzni a karmait (erre ugyanis akkor is képes, ha semlegesítik az öngyógyító erejét). Ez azonban csak szőrözés, és aki nem olvasta a képregényt angolul, nem fogja észrevenni az ilyen apróságokat. A kiadvány a karakterismertetők révén ráadásul még gazdagodott is az eredeti TPB-kiadáshoz képest (igaz, ezek ezúttal nem a hősök eredeti, hanem alternatív történetét mesélik el). A Mutánsvilág egy modern kultsztori. Marvel-rajongóknak kötelező vétel – de másoknak is érdemes belekukkantani!
DT

Kretén 96

Tízenöt éves a Kretén, négyszerkettő hónap múlva pedig századik számát olvashatjuk. Ha megéri. Ennek örömére néhány visszatekintő összegző mondatra vetemednék. Az elmúlt 15 év legalulértékeltebb hazai sajtóterméke. Igazi profi bérmunkákkal kinevelt egy zseniális alkotógárdát, ám a hazai sajtó és közvélemény valahogy ezt sehogy sem akarta észrevenni, és míg Ludas Matyikról nosztalgiázott, a Kretént inkább az alattomos anyagcserehumor szintjén kezelte.
Egyfelől az elmúlt 15 évben végigmenő társadalmi, lappiaci átalakulások figyelembevételével megállapíthatjuk, hogy igazi túlélőről van szó, másfelől viszont be kell látni, hogy az említett nehézségek nyomot hagytak a lapon. A közelmúltbeli jelentős fazonigazítások, ráncfelvarrások nem tudom mekkora kereskedelmi sikerrel jártak, de minőségi eredményüket tekintve mindenképpen felemás lett az eredmény.
Nézzük először a hazai anyagot: Ilyen előzmények mellett öröm megállapítani, hogy viszonylag jó szám lett ez a jubileumi 96. Képregényes szempontból (is). Először is Feki előkerítette a 9 és 1/2 éves Kovács Pistikét és ismételten kipréselt belőle egy gyilkos szatírát. Kovács Pistike kétségtelenül felfelé cseperedik; egyre szebben rajzol és időnként már eltalál szóelválasztásokat is, és közben a Császár új ruhájából megismert nevető kisfiúhoz hasonlóan tökéletesen átlátja korunk popkulturáját.
Feki után mindössze két oldallal Wágner B. György és Csete Tamás közös képsorocskája emlékeztet bennünket arra, miért is szerettük meg ezt a lapot anno. Visszaélések nélküli abszurd, jól eltalált rajzok. Rimóczi László fotóképregénye Benes Attilának köszönhetően makroszinten már jóval képregényesebb a néhány hónappal ezelőtti bemutatkozó anyagoknál, cserébe azonban azoknál valamivel laposabbra sikerült. A lemerevített képek sorozatából álló képregények amúgy sem lendületükről ismertek, de esetünkben ezt a statikus érzetett tovább fokozza az egyébként jól megírt szöveg túlcsordulása, valamint a gyenge nyomdaminőség miatt nehezen kivehető arcjáték és gesztusok. Marabu utóbbi egy évben ritkábban jelentkező Dodó lemaradását rögtön be is hozza egy kétoldalas tanfolyammal, aminek lényege, hogy mi is készíthessünk Dodós képregényt, de a ravasz alkotónak csak azt sikerült bizonyítania, hogy Dodót csak ő írhat és rajzolhat. A hátsó borítóra marad egy reklámparódia „talánképregény”. A torzított fotók önmagukban és összességükben is rendkívül randa képet festenek. Milyen jó, hogy országimázsreklámról van szó. A szöveg, noha ismerős szólamokra építen, mégis találó.
Aki követte a Kretént az elmúlt években, túl sok meglepővel nem találkozik az import képregényanyag között. A Kisköcsög továbbra is személyes kedvenc, Bicepsz kapitány megint megmenti a világot
Kifejezetten képregényrajongóknak egy különlegességgel is szolgál ez a szám: a legnagyobb amerikai sztárrajzolók egy-egy pin-upot készítettek működésképtelen szuperhősökről. Jim Lee, Frank Miller, J. Scott Campbell, Dave Gibbons, John Byrne, Michael Allred, John Romita Jr., Arthur Adam rajzai egytől egyig profik, felismerni az egyes stílusjegyeket, de a szöveges rész nem tartogat többet, mint a címfelirat és rajz tárgyilagos együttesét, és ezen Kemenes Tamás fordításai sem tudtak segíteni. Imre bolygója ezúttal elmaradt (a pletykák szerint vége), így Sergio Aragonés és Don Martin képregényei mutatják meg, hogy a MAD nem feltétlenül lapos és túlbiztosított.
SzZÁ

Oldalak: 1 2 3