Superman és Batman: Supergirl – Egy lány a Kripton bolygóról

A Képes Kiadó alaposan az események közepébe vágott, amikor az előzmények (Public Enemies) nélkül dobta piacra Jeph Loeb 2003-ban indult sorozatának második felvonását, a Supergirlt. Kár, hogy a történet nem indulhatott az elejéről (ebben alighanem nagy szerepe van a rajzoló, Ed McGuinnes itthon rizikófaktorként értékelhető képi világának), mert a két képregény közt elég szoros kötelékek vannak – de sebaj, a lényeg, hogy ízelítőt kaptunk egy olyan sorozatból, ami az itthon eddig megjelent kötetekhez képest nagyobb betekintést nyújt a DC színes univerzumába. És persze a Képes egy rövid összefoglalóval gondoskodott róla, hogy az előzményt nem ismerők is gond nélkül érthessék az egyébként egészen kellemes szuperhős-történetet.

Meteoritok csapódtak a Földbe, és töménytelen mennyiségű kriptoni kristályt hoztak magukkal. Az egész szuperhőstársadalom éjt nappallá téve dolgozik rajta, hogy hiánytalanul begyűjtsék a köveket, amik halálos veszélyt jelentenek alighanem legfontosabb tagjukra, Supermanre. Ám az egyik becsapódás helyszínén, Gotham partjainál Batman egy űrhajót talál, amiben egy magát Kara Zor-Elnek, Superman unokahúgának valló kriptoni tinédzser rejtőzik. Az Acélember azonnal bizalmába fogadja a lányt, a Sötét Lovag ellenben jóval gyanakvóbb a hatalmas erejű idegen érkezésével kapcsolatban. A történetbe bekapcsolódik a Batman aggályait osztó Wonder Woman, és a Sötétség Ura, Darkseid is, aki természetesen magának akarja Karát.

Ahogy a Public Enemies, úgy a Supergil sava-borsát is a két címszereplő sajátos kapcsolata adja, amiben megfér egymás mellett a kétely, a rosszallás, a csodálat, a barátság, a tisztelet, valamint a gyökeresen eltérő módszerek és világszemlélet, és az ezekből adódó, hol kimondott, hol kimondatlanul hagyott konfliktusok. Loeb akkor van leginkább elemében, amikor a párhuzamos narráció használatával ezt a kapcsolatot elemzi, ilyenkor ugyanis egyszerre képes nagyszerű karakterrajzokra, sajátos feszültségteremtésre, és bájos humorra. Igaz, ami igaz, meglehetősen sarkított Batmant és Supermant kapunk. Utóbbi, bár megélt már rengeteg támadást, tragédiát, ármányt és intrikát, mégis, fél pillanat alatt elfogadja Karát, és még csak a lehetőségét is elveti annak, hogy esetleg valami gonosz terv burjánzik a háttérben. Ezzel szöges ellentétben áll a Sötét Lovag, aki már-már kórosan bizalmatlan, szigorú és paranoiás.

Ezt a kissé egydimenziós ábrázolást Loeb két okból tudja bűnhődés nélkül lenyomni az olvasó torkán: egyrészt azért, mert ezek a jellemvonások, még ha itt el is túlozza őket, mégiscsak jellemzőek a hősökre, másrészt pedig azért, mert a szélsőséges nézőpontok már említett, állandó ütköztetése egyensúlyt teremt köztük, és valamelyest árnyalja az összképet. Ugyanezt teszi Wonder Woman, aki afféle átvezetésként szolgál az Acélember és a Sötét Lovag nézőpontjai közt, és aki kivételesen nem előbbi, hanem utóbbi pártját fogja a Karával kapcsolatos vitában. Ami pedig magát Karát illeti, Loeb szépen vezeti fel a később saját sorozatot kapott karaktert: megvan benne egy idegen helyre csöppent tinédzser lány zavarodottsága és félelme, és megvan benne egy hatalmas erejű lény elszántsága, öntudatossága és határozottsága is.

A sztori maga végtelenül egyszerű. A gonosz rá akarja tenni a kezét a nagy erejű hősre, akinek társai ezt mindenáron próbálják megakadályozni. Nem feltétlenül elég ez egy hatrészes történet kitöltéséhez, így aztán kerültek sallangok és dramaturgiai ballépések a képregénybe. Nem világos például, hogy a „szuperhősöknek harcolniuk kell egymással, mielőtt eldöntik, hogy ugyanazon az oldalon állnak” szabályt leszámítva miért kell Wonder Womannek és harcosainak rátámadnia Supermanre, ahelyett, hogy egyszerűen beszélnének vele Karáról. Tudom, hogy a dialógus nem olyan cool mint egy szupercsata (legalábbis nem minden író kezében), de ez akkor is egy végtelenül buta húzás. Problémás még a Végítéletek érkezése is, ahogy minden előzmény és felvezetés nélkül felbukkannak a semmiből egy ordítóan rosszul megszerkesztett, összecsapott oldalkompozícióban. Emellett az történet érzelmi töltete is túlcsordul időnként, főleg a befejezés csoportkép-giccsében. Azt viszont el kell ismerni, hogy a Gothamtól Metropolison, Paradicsom-szigeten és Apokolipszon át az univerzum végén lévő Forrásfalig száguldó cselekménynek van akkora epikus ereje, hogy az ilyen döccenőkön többé-kevésbé átsegítse az olvasót, és az utolsóelőtti részben kapunk egy olyan fordulatot is, ami akár még némi meglepetéssel is szolgálhat.

Az első Superman és Batman sztorival ellentétben a Supergirlt nem Ed McGuinnes, hanem a júniusban tragikusan fiatalon elhunyt Michael Turner rajzolta, és ez mindenképpen előnyére vált, bár munkáját nagy túlzással sem lehet tökéletesnek nevezni. Totálképei nagyon szépek (Gotham, Metropolis, Themiszkira és Apokolipsz is igen tetszetősen fest, és amikor Superman elégeti az ellenséges hadsereget, az fantasztikus), az esszenciális, pózolós szuperhőspillanatokat is jól elkapja, de a mozgás, a dinamika, és főleg az arcábrázolás terén bizony akadnak problémák – ilyen ronda, szögletes, hatalmas állkapcsokat nem látni minden nap, Wonder Woman egyenesen szörnyen fest pár oldalon. Panelelrendezése ugyan általában ügyes, és szépen vezeti a szemet, de e téren is vannak mellényúlások (ismét csak a Végítéletek érkezését kell példának hoznom), vagyis az összkép itt meglehetősen vegyes.

Ugyanez mondható el a magyar kiadásról. A borítóra rossz ránézni, olyan sablonos, csúnya és zsúfolt (bár célját valahol eléri, hiszen sikerült ráerőltetni mindent, ami fontos), és a fordítás sem tökéletes, mert bizony akadnak olyan mondatok, amik kissé nehézkesen csúsznak magyarra átültetve (azt meg nem értem, Wonder Womanből miért nem lehetett Csodanő). Ezenkívül egy rövid tartalomismertető sem ártott volna a hátsó borítóra. Viszont a kislexikon és az előző sztori összefoglalása mindenképpen jó pont, a papír is jó minőségű, ráadásul kellemes az illata.

A Supergirl semmiképpen nem egy maradandó, életre szóló élmény, de egy szórakoztató, lendületes szuperhősös mókának nagyjából megteszi, és legalább most már a magyar olvasók sem csak a Hush-nak köszönhetően ismerik Jeph Loeb nevét.

7/10
Olórin, 2009. január 10.
Megjelenés: Képes Kiadó 2008, Eaglemoss 2017 (DC Comics 2004)
Történet: Jeph Loeb
Rajz: Michael Turner